TALLÓZÁS A HUMOR VILÁGÁBAN

(A humor és a vicc pszichológiájáról)

Hárdi István

pszichiáter, pszichológus, a pszichológiai tudomány kandidátusa

„Az emberiségnek egy hatékony fegyvere van, ez pedig a nevetés”

Mark Twain

„Ha egy dolog humoros, keresd benne az elrejtett igazságot”

G. B. Shaw

Bevezetésként hasznos röviden foglalkozni a terület történelmével. A viccek szájról szájra terjednek, ami sokban emlékeztet a népies irodalomra, népmesére (Peters – Peters, 1974). A korok humora, viccei változóak. Néha azon csodálkozunk, „min nevettek nagyapáink?” Ennek jellemző példája az adoma. Ez általában derűs – legtöbbször nem nagy igényű – történetecske. Gyűjteményekben különféle összeállításban olvashatunk a témáról (például az egészségügy humoráról – Kun, 1983). A kérdéskörrel először filozófusok foglalkoztak, így Kant, Schopenhauer, Jean Paul, akik a meghatározás nehézségeiről is írtak (Freud, 1905, 1982). Mai napig jelentős Henri Bergson munkája (Bergson, 1986), amely új megvilágításba helyezte a témát. Különbséget tett a vicc, a komikum és a humor között. Megállapította, hogy az „emberi szféra”: a reakció, a visszhangot adó, nevető ember, csoport nélkül nincs vicc, humor vagy komikum. A pszichológusok közül Theodor Lipps és Walter Heymann (Freud 1905, 1982) munkássága emelhető ki. A kísérletes pszichológia (Séra, 1980) a humorérzéket különféle skálák segítségével is igyekezett megközelíteni.

A szociálpszichológiai megközelítés csoportok, népek, s az aktuális helyzet humorával foglalkozik. A viccek, például az arisztokrata viccek (Arisztid és Tasziló), a zsidó viccek (Kohn és Grün), a cigányviccek stb. ilyen tematikus csoportosításra adnak lehetőséget. A bolondviccek, az elmebetegekről alkotott társadalmi előítéletekről, az ő gondolkodásmódjukról ad képet. Rokon ezzel az udvari bolondok világa, akiknek mindent ki lehetett mondani, szabadabban kritizálhatták az uralkodót, miként a közmondás szerint is Kinder und Narren sagen die Wahrheit – gyermekek és bolondok megmondják az igazat. Előbbire példa a „gyermekszáj”, valamint a „Móricka viccek”. A politikai viccek lehetőséget adnak a fennálló rend elleni kritikára és az elnyomottak érzéseinek, vágyainak kifejezésére; diktatúrában az indulatok levezetésére, „szelepként” szolgálnak.

A sztálinizmus korában divatosak voltak a „jereváni rádió” „hírei”: – Van-e élet a Marson? – adja fel a kérdést a jereváni bemondó. – Ott sincs! – hangzik a válasz.

Hasonlóan szelep jellegű az alábbi példa: Ketten beszélgetnek: – A szovjetek felmennek a Holdra. – Mind?

A pszichoanalitikus megközelítés, Sigmund Freud műve a vicc és a tudattalan viszonyáról (Freud, 1905, magyarul: 1982) új utat nyitott a témához. Korszakos hatása volt, s a lélekelemzésen belül és kívül egyaránt befolyásolta a gondolkodást. A vicc a tudattalanból származik, s a nevetés okozta öröm teszi lehetővé az elfojtás felengedését. Szerinte a viccelő egy tudatelőttesből származó ötletet ad át a tudattalannak, amelyen az dolgozik, és visszaküldi a tudatba. Ezen az úton szexuális és/vagy agresszív, valamint más késztetések kerülhetnek levezetésre. Az erkölcsöt képviselő felettes én nyomása enged, s így az egyébként tiltott tartalmak is kifejeződhetnek. Legjobb példái ennek a „disznó viccek”. Freud szerint a viccekben gondolati, vagy „érzelmi megtakarítás” is érvényesül, mely ugyancsak örömet okoz, s hozzájárul a hatáshoz. A „csattanó” rövid úton fejez ki valamit, amit egyébként hosszadalmasabb lenne részletesen kifejteni. Az akasztás előtt álló embernek ez a mondata sok mindent mellőzve röviden „süti ki” érzelmeit helyzetéről: Na ez a hét is jól kezdődik…

A humort, a humoros szót általában az egész témakörre alkalmazva használják, mint ami derűt, nevetést okoz. Freud megkülönbözteti a humort a vicctől (Freud 1928, 1948). Az önmagán vagy máson humorizáló a valóság, a bajok, a nehézségek, a személyes szenvedések fölé emelkedik, s úgy viselkedik velük, mint a felnőtt a gyermekkel. Így érthető Karinthy Frigyes azon megállapítása, hogy Humorban nem ismerek tréfát, mellyel a humor mélyebb igazságot tartalmazó, emelkedett jellegére utalt, szemben a pillanat szülte tréfa, vicc könnyedebb súlyával. Mark Twain halált okozó betegségéről szóló újsághírekre rövid közleményt tett közzé: A halálomról szóló hírek kissé túlzottak.

Nevetünk – már csak tömörsége miatt is – a szellemes mondaton, amellyel bagatellizálja, szétrombolja a hírlapi kacsát, mintha az nem is saját sorsáról szólna.

Freud a viccképződést az álommunkához hasonlította, s abban az álomkeletkezés ismert mechanizmusait alkalmazta – „viccmunkáról” – azaz benne sűrítésről, célzásról, eltolásról és szimbolizálásról szólt.

A sűrítés legjobb példái az ismert szóviccek, melyek két vagy több szó együttesével, összegyúrásával fakasztanak nevetést:

Megkérdezik egy ostromlott város túlélőjét: – Hogy sikerült megúszni a viszontagságokat? – Bombásan…– hangzik a válasz.

Ebben a pompásan és az átélt bombázás sűrítődik a bombás szóban. Freud ilyenkor „értelmi megtakarításról” beszél, amikor a gyors, rövid megjelöléssel gondolkodást, hosszabb magyarázkodást spórolunk meg, s egy szóból is megértjük a lényeget. A részletes elmondással elmaradna a humoros hatás.

A második világháború előtti viccben egy falusi pap ostorozni akarja közössége erkölcseit, és prédikációja végén, a nyomaték kedvéért, még hozzáteszi: – …és ez valóságos Szodoma és Gonorrhea…

Szóvicc, amely elszólásnak is felfogható: A Bibliából ismert a gonoszsága miatt elpusztult két város egyikének nevéből két szó cseng egybe, s sűrítés nyomán a Gomorra szó helyett gonorrheát mond, amellyel – egyben céloz is a szabados életre – s az annak folyamán elterjedt nemi betegségre.

Az elírás, az elszólás egyik formája is kelthet mosolyt, s ebben – mint ezt Freud A mindennapi élet pszichopatológiájából (Freud, 1904) tudjuk – az elfojtott, tudattalan impulzusoknak nagy szerepük van. Ezt példázza a Népszava címoldalán, 1953-ban megjelent hír a szovjet diktátor haláláról:

„Mély megrendeléssel értesültünk Sztálin elvtárs haláláról”. – Nevetnünk kellett, mert kiderült, hogy ugyan a tény közlésére kényszerültek, de egyáltalán nem voltak „megrendülve” – ahogy egyébként ilyenkor érezni szoktak. Sőt: kifejeződött benne az elnyomó elleni agresszió, s tiltakozás az őszintétlen részvét megjátszása ellen. Mindez röviden, egy szóba sűrítve.

Az agresszió elfojtásáról és feloldásáról szól egy, a Budapest ostroma utáni időkből származó vicc, amikor a rossz közbiztonságban, főként éjszakánként embereket gyakran levetkőztettek és kiraboltak: Ingben és alsónadrágban áll egy ember a rendőrségen. Kikérdezik: – Hát magával mi történt? – Megtámadtak és kiraboltak norvég tengerészek! – Talán szovjetek? – Nem én mondtam! – hangzik a válasz.

Ebben a megszálló katonáktól való félelem miatt a tettesekre olyan abszurd megjelölést használ, ami képtelensége miatt önmagában is nevetséges, s utána szorongva tovább védekezik „hogy nem ő mondta” ki – az igazat.

A következő példa a viccmunka több elemét is tartalmazza:

A gazdag, de közismerten zsugori ember temetésén a papnak beszédet kell mondania. Nehéz helyzetében ezt így oldja meg: – És itt van előttünk az az ember, akinek jótettei örökké titokban maradnak… mert soha, soha senki nem tudott róla!

E viccnek kritikus, agresszív él is tulajdonítható: valójában azt közli, hogy az elhunyt gonosz, zsugori ember volt, aki soha senkinek semmit sem adott. Ezt azonban ironikusan teszi, úgy mondja el, mintha a halott titokban jótékonykodott volna. A szöveg kétértelműsége és a benne rejlő célzás azonban az ellenkezőre utal.

A viccek további megértést is lehetővé tesznek, mivel a bennük működő mélypszichológiai elemek a tudattalan, a „viccmunka” mellett további társadalomlélektani tanulságokkal is szolgálnak. Ebből a szempontból különösen tanulságosak a bolondviccek.

Ezek elvezetnek a pszichiátriába. Nem véletlen, hogy pszichiáterek is foglalkoztak e kérdéssel. Elsőként Ewald Hecker 1873-ban, majd – a pszichiátria nagy rendszeralkotója és iskolateremtője – Emil Kraepelin akadémiai tisztsége átvételekor írt a komikum pszichológiájáról. A „bolondviccek” egyik ősének az 1785-ből származó (Peters – Peters, 1974), egy londoni orvosról, John Monróról (1715–1791) szóló viccet tekintik, amely nálunk is sokféle változatban ismert:

Monrót, korának London egyik legismertebb pszichiáterét körülveszik betegei az elmegyógyintézetben, s kijelentik, hogy most beledobják az üstbe, a forró levesbe. Erre az orvos azt válaszolja, hogy ruhástól nem lehet, mert elrontaná a levest, ehhez le kell vetkőznie. Amíg ő lassan vetkőzik, időt nyer, megérkeznek az ápolók és megmentik.

Ez a vicc a betegek veszélyességét és a pszichiáter okosságát illusztrálja. Ez a motívum számos hazai és külföldi példában vissza-visszatér.

Ilyen az a hazai történet, amelyben az elmeorvost arra akarják a betegek kényszeríteni, hogy ugorjon le a negyedik emeletről, de ő azzal menti ki magát, hogy leugrani könynyebb, mint ilyen magasra a földszintről felugrani – s ezzel az ötlettel elengedik

E példában a viszonylag egyszerűen gondolkodó betegeket az orvos „megfelelő” szintű ötlete „meggyőzi”. Az ily módon primitívnek, sőt butának beállított betegek (Peters – Peters, 1974) – úgy vélem (Hárdi, 2005) – regresszióban vannak – első példában orális-kannibalisztikus impulzusoknak engednek (meg akarják főzni, és meg akarják enni), a másodikban mágikusan gondolkodnak (az orvos képes a földszintről a negyedik emeletre felugrani). Ugyanakkor a pszichiáter mély empátiáról tesz tanúságot: annyira beleéli magát a betegek irreális világába, hogy azok gondolatát folytatja, s szinte azonosul velük.

Hasonlóképpen értelmezhető a következő példa:

Két beteg fest egy szobát, az egyik a létra tetején, a másik alatta, a padlón állva cseréli a vödröket, s festékkel látja el a magasban dolgozó társát. Amikor kifogy a fenti vödörből az anyag, el kell mennie a pótlásért, és a kiürült festékes vödröt a magasból kellene lehozni. Mire megszólal: – Fogózz meg az ecsetben néhány percre, mert elviszem a létrát…

Ez az abszurd gondolkodásnak tűnő ötlet mágikus elemeket is tartalmaz (az ecsetbe bele lehet kapaszkodni), de a laikus számára „ez butaság”, mint ezt Petersék kifejtik. Szociálpszichológiai szempontból az ilyen viccek a pszichotikus betegekkel szembeni előítéletet is tartalmazzák, aminek – különösen a mai modern világban – semmi realitása nincs. Pontosabban: az elfogult társadalmi szemléletet tükrözik, a viccbeli beteg nem azonos a valóságossal, akkor sem, ha lehetnek a viccben mélypszichológiai elemek.

A pszichiáter (vagy az „idegorvos”) személyét illető sztereotípiák és előítéletek is bőven szerepelnek ezekben a viccekben.

Egy „vélt parazitózisban” szenvedő beteg elpanaszolja az orvosnak, hogy a bőre alatt „lévő” – vélt – bogarakat állandóan le kell magáról söpörnie… – Jó, jó, de ne rám… – hangzik a pszichiáter válasza.

Petersék szerint az ilyen viccek a pszichés infekciót illusztrálják, mely szerint az elmebetegekkel foglalkozó – orvos, ápoló – hivatása áldozatává válhat: „megfertőződik” a kóros tartalmakkal, azaz maga is beteggé válhat. Karinthy Frigyes is sok helyen írt az ő korában a még „zárt osztályról” elterjedt előítéletekről, amely szerint „a kulcs különbözteti meg a személyzetet a betegtől”. A ma is élő vélekedéssel szemben az igazság az, hogy mint minden emberben, az orvosban is élhetnek problémák, konfliktusok, melyet ki-ki a maga módján old meg, esetleg szublimál. A pszichiátereknél ez a lehetőség a hivatásban is adott, a pályán élhetik ki humanista érdeklődésüket, problémamegoldó készségüket.

Már az ismertetett példák utaltak arra, hogy a bolondviccek még megváltozott formában is elmaradnak a tudomány fejlődésétől, például a gyógyíthatatlanság előítéletével, illetve a kórosnak vélt állapot változtathatatlanságának groteszkségével:

Egy beteg magát XVI. Lajosnak véli. Az ápoló arról számol be a viziten a főorvosnak, hogy az illető már sokat javult, mert most már csak XIV. Lajosnak véli magát… (Peters – Peters, 1974)

Eltekintve attól, hogy ez nem felel meg a valóságnak, azaz nem így gyógyulnak a betegek, de az idő is eljárt a királyokról, Napóleonokról szóló téveszmék felett. Folytatni lehetne a példákat, és mindegyikhez még sokféle magyarázatot lehetne hozzáfűzni, de célszerű végül összefoglalni a bolondviccek mentálhigiénés jelentőségét:

1. A pszichiátriai témájú viccekben a pszichés betegekkel kapcsolatos társadalmi szemlélet és előítélet tükröződik. A viccek ugyan tartalmazhatnak valós elemeket, de ezek inkább a szociálpszichológiai tényezőkre utalnak, mint a valódi betegekre. A viccbeli „bolondok” nem azonosak a gyakorlatban kezeltekkel.

2. Előítélet, izoláció és főként hárítás is szerepel bennük. Ez az elmebetegségtől való félelemben is gyökerezik. A „beteg az más”, „nem olyan, mint mi”, „veszélyes”, „elkülönítendő” stb. A kórostól érzett szorongást és agressziót a betegekre vetítik ki. A társadalmi mellett az egyéniségnek is fontos a szerepe: ismert az elmebajtól való különféle jellegű szorongás.¹

A viccelésben – mint az eddigiekben is láttuk – nagy szerep jut az érzelmeknek, valamint a hangulati tényezőknek. Mindennapi életből ismert, hogy derűs, vidám emberek szeretnek „viccelődni”, gyermekek tréfát űznek egymással. A nevetés az egészséges élet kifejezője. Serdülők – sőt szerelmesek is – sokszor „ok nélkül” nevetgélnek. Mondhatni örülnek az életnek, egymásnak. Ugyanakkor a humor jelentkezhet megterhelő, sőt depresszív hangulatot keltő helyzetekben is. Említettük az „akasztófahumor” példáját, az ironikus megjegyzést, amit a halálraítélt mond kivégzésre induláskor: na ez a hét is jól kezdődik! Anna Freud szerint a humor lehet a hárítás egyik formája (Sandler – Freud, 1985). Vannak „nevetős” emberek, akik vidámsága mögött szorongás rejtőzik. Chaplin a humor gyökerét a halál elleni védekezésben látja, az ember az egyetlen élőlény, aki nevetni tud, s így küzd a halálfélelem ellen (Hárdi, 2007). A nemrég elhunyt nagyszerű komikus, Hofi Géza kitűnő budapesti szobra egy halálfejet tart a kezében, mellyel szembenéz.

A viccmondásban, humoros jelenetek előadásában nagy szerepe van a feszültségnek. A jó előadók megfelelően előkészítik a poént, mely annál intenzívebben sül el, mennél jobb az előkészítés. Chaplin Cirkuszában geget-gegre halmozva a crescendo jelenetében lavinaszerű hatást ér el: mint díszletmunkás beviszi a porondra a bűvész kellékeit, s egy asztal rejtett gombjának „véletlen” megnyomására a bűvész trükkjei fokozatosan nyilvánvalóvá és nevetség tárgyaivá válnak. A jó viccmondás lehet művészet, amikor a tudattalan bemutatása – különösen jó előadókészség esetén – a személyiség flexibilitására is utal: jól tud bánni a tudattalanjával. Másfelől a jó előadó dramatizálással szinte szemünk elé hozza a viccbeli jelenetet vagy történést, fokozza a feszültséget, s ezzel a poén is jobban „sül el”. Sok kiváló viccmesélőben sajátos egyéni humorérzék rejtőzik, mondataikból ellenállhatatlan derű árad – ami mind fokozza a hatást. A „poéngyilkosság” a humorérzék hiányáról, gátlásról, esetleg neurózisról árulkodhat.

A tudományos közlésben, előadásban, oktatásban fontos szerep jut a humornak. Az elvont tételek, nehéz problémák egy idő után megterhelhetik a hallgató figyelmét, s az ilyenkor elmondott – a kérdéshez kapcsolódó – anekdoták, viccek feszültségcsökkentők, pihentetők lehetnek. Így élénkebbé, színesebbé is válhat az előadás. Különösen hosszabb előadásoknál megnő a hallgatóságban a derű iránti igény: egy-egy fárasztó óra befejezése előtt, igénybevevő előadássorozatok vége felé könnyebben nevetnek – néha akár még egy emelkedettebb hangulatú mondaton is, s szívesen veszik az ellazulást keltő humort. A laikusokban a vicc oldhatja az újtól való félelmet, közelebb hozhatja a „magas pódiumon” beszélő tudóst. A lelkes, derűs ismeretterjesztés nem csupán értelmileg, de „érzelmileg is leköti” a hallgatóságot, ahogy ezt például Öveges professzor tévéelőadásainak népszerűségében is tapasztalhattuk. Természetesen – ahogy ezt jó előadóknál is látjuk – a tréfa, a vicc csak mértékkel alkalmazható.

A humor világának a lelki egészségvédelemben, a mentálhigiénében nagy a jelentősége. Már volt szó a viccnek feszültségcsökkentő mechanizmusáról. Freud is ír a humornak szenvedés elleni hatásáról, amelynek segítségével az ember felülemelkedhet bajain (Freud, 1928, 1948). Ugyancsak ismert stressz-leküzdő tulajdonsága is. A trauma feldolgozását is szolgálhatja, ahogy ez – különös módon – a 2001. szeptember 11-i, az USA-t ért szörnyű terrortámadás után történt. A világot megrázó esemény nyomán Amerikában ilyen tárgyú viccek is keletkeztek.

Maga a nevetés is segíthet a lelki egészség fenntartásában. A nevetés nyomán a szervezetben endorfinok szabadulnak fel, részlegesen kicserélődik a tüdő reziduális levegője, a rekeszizom erőteljes mozgásai fokozzák a bélperisztaltikát, javul az emésztés, a szervezet immunháztartása – a kacagás „zsigeri kocogás” (Bagdy – Pap, 2005). Nemzetközi „nevető”- és „hahota-klubok” segítenek a lelki egyensúly fenntartásában, a gyógyulásban. Hazánkban 2000 óta kórházi gyermekosztályokon „bohócdoktorok” a kis betegek hangulatának javításával járulnak hozzá felépülésükhöz.

Kulcsszavak: humor és pszichológia, vicc és a tudattalan, a vicc szociálpszichológiája, pszichiátriai viccek, humor és lelki egészség

IRODALOM

Bagdy Emőke – Pap János (2005): Gondolatok a nevetésről. Psychiatria Hungarica. 19, 5, 390–418.

Bergson, Henri [1900] (1986): A nevetés. 3 kiadás. Gondolat, Budapest

Freud, Sigmund 1904] (1941): Zur Psychopathologie des Alltagslebens. Ges. Werke. Bd: 4, Imago, London

Freud, Sigmund [1905] (1982): A vicc és viszonya tudattalanhoz. In Freud: Esszék. Gondolat, Budapest

Freud, Sigmund [1928] (1948): Der Humor. Ges. Werke. Bd: 14, Imago, London

Hárdi István (2005): Pszichiátria a humorban (Szerkesztői előszó). Psychiatria Hungarica. 19, 5, 378–379.

Hárdi István (2005): Humor a pszichiátriában (Szerkesztői előszó). Psychiatria Hungarica. 19, 5, 440–441.

Hárdi István (2007): A filmművészet halhatatlana: Charlie Chaplin. Adalékok egy zseni analíziséhez. Magyar Tudomány. 2, 226–232.

Kun Erzsébet (1983): Derítő-szerek. Gondolat, Budapest

Peters, Uwe Henrik – Peters, Johann (1974): Irre und Psychiater. Kindler, München

Sandler, Joseph – Freud, Anna (1985): The Analysis of Defence: The Ego and the Mechanisms of Defence Revisited. International Univetsity Press, New York

Séra István (1980): A nevetés és a humor pszichológiája. Akadémiai, Budapest

Prev: Összehasonlító irodalomtudomány - Kontextus - tanulmányok
Next: Út a teljességhez

reply edit delete

9 Comments

delete reply arandria wrote on Jan 7, '09 Valahol egyszer azt olvastam, hogy az összes vicc néhány alaptípusra vezethető vissza, és csak a kísérő körülményeket variálják. Ugyanitt azt is írták, hogy az egyetlen igazán kreatív ötleten alapuló viccfajta a szóvicc, amin mostanában pl. a Besenyő család történetei alapulnak. Ezeken viszont nem röhögnek nagyokat az emberek, legfeljebb csak egy fintorral elmosolyodnak.

delete reply nezsu11 wrote on Jan 7, '09 Elolvastam.

edit delete reply traviata2 wrote on Jan 7, '09 Az ugynevezett favicceknek vagy abszurd vicceknek kevés kedvelője van. Az agytekervények nem mindig állnak rá a mögöttes utalásokra. Egy gyűjteményben ezt találtam: A magyar viccek visszatérő szereplői • Móricka, az agyafúrt, vásott zsidó kölyök • Pistike, ugyancsak kölyök, de inkább kicsit buta • Arisztid és Tasziló, arisztokraták • Nyuszika, állatos viccek (többnyire agyafúrt) hőse • Jean, a hülye gróf hülye inasa • Kohn és Grün, zsidó barátok • az agresszív Kismalac állatos, többnyire abszurd viccek agresszív hőse • a szőke nő, az ostoba, műveletlen, de a szépségére roppant beképzelt nő • a rendőr, aki műveletlen és faragatlan • a skót, a zsugori, merev ember • székely és családja (fia, felesége stb.), sajátos az észjárásuk • az anyós, aki kellemetlenkedik, gonosz, de legalábbis rosszkor van rossz helyen • mindenkori politikusok, közéleti személyiségek • egy-egy ember különböző nemzetekből, akik rendszerint versengenek valamiben, vagy eltérő szokásaikról beszélgetnek Ezeket valahogy többen szeretjük. Én a vicceket nagyon szeretem hallgatni, s az előadó tehetségét nagyon fontosnak tartom, mesélni kevésbé tudok. Annál jobban ordítozni a szobámba bekerült békától! Gondolom, aki velem volt akkor, halálra nevette magát. Utána én is magamon!

delete reply kovacs wrote on Jan 7, '09 Ha van valami, amit nem szeretek, az egyik az, mikor szakemberek elemeznek és megmagyaráznak egy viccet. Olyan ez, mintha a szeretett kedvesünk bőrét nagyítóval vizsgálnánk. Brrr...

edit delete reply traviata2 wrote on Jan 7, '09, edited on Jan 7, '09 kovacs said Ha van valami, amit nem szeretek, az egyik az, mikor szakemberek elemeznek és megmagyaráznak egy viccet. Olyan ez, mintha a szeretett kedvesünk bőrét nagyítóval vizsgálnánk. Brrr... Van egy különleges feeling ilyenkor, ami szinte megmagyarázhatatlan! Valóban! Nagyon találó a hasonlatod! Köszönöm.

delete reply tgt5 wrote on Jan 8, '09 A tanulmány talán többről szól, mint hogy egy szakember vicceket elemez.

delete reply denebola35 wrote on Jan 8, '09 Talán nem is azzal van itt gondja a hozzászólóknak. Az orvostudomány is hozzáteszi ehhez a magáét, ami természetes. A nevetésnek nagyon fontos szerepe van a feszültségek levezetésében. Ezt tapasztaltam legutóbb a tanárnőnél tett látogatásom alkalmával.

delete reply vinkoattila wrote on Jan 8, '09, edited on Jan 8, '09 Már egy 3 kötetes sorozatot is megjelenthettünk volna a vicces ahelyzetek sokaságából, amit a TANÁRNŐVEL megéltem. Debrecen vörös betűkkel kiemelve! Igen, fontos a nevetés!

delete reply csabailajos wrote on Jan 8, '09 Véleményem szerint is a humorra, a viccre való képesség az ember túlélésének legfontosabb akkumulátora. Mi a szívműtétünk előestéjén is egész este viccelődtünk. Persze féltünk, de a legjobb feszültségoldó volt. Tetszett a tanulmány, bár sok pontot éppenhogy érintett.