Bényei Tamás

Az olvasó, aki a maga labirintusában hal meg

(A DEKONSTRUKCIÓS OLVASÁSRÓL)

 

I. BEVEZETÉS

„Az olvasás lehetetlenségét nem volna szabad túl könnyelműen venni” — írja J. Hillis Miller A kritikus mini házigazda/ ellenség/ élősködő című tanulmányában[1]. Írja, illetve idézi — idézőjel és forrásmegjelölés nélkül. A mondat ugyanis Paul de Mantől származik[2]. Teszi ezt Miller egy olyan szöveg elején, amely látszólag épp a dekonstruktív olvasás ellen gyakran felhozott parazitizmus-vádat, a más szövegeken, de különösen a hagyományos, jelentésorientált olvasás testén való káros élősködés vádját hivatott „megcáfolni.” Miller ezzel a bujtatott élősködéssel előrejelzi azt, ami a szöveg végére úgyis kiderül: az egyértelmű jelentés elnyerését célzó olvasás mint gazdaállat és a dekonstruktív olvasás mint parazita ellentéte épp fordítva igaz, ha ez a szó használható egyáltalán. Miután az ellentétben felfedezi a szupplementum-logika működését, Miller kimutatja, hogy az egyetlen lehetséges olvasás a „lehetetlen”, dekonstruktív olvasás, amely folyamatosan önmaga lehetetlenségével kacérkodik, nem esve így sem a biztos jelentés, sem a szemantikai nihilizmus csapdájába; az egyértelmű olvasás a dekonstruktív olvasás játékában implikáltként, annak effektusaként tételezhető — vagy ha úgy tetszik, azon élősködő — stratégia. Nincs tehát másféle kritika, értelmező szöveg, csakis élősködő: az egyértelmű jelentés illúziójában tetszelgő, magyarázatba kövesedő olvasás mindig később érkezik, mint a dekonstruktív ős-olvasás; csalóka elsődlegességét annak köszönheti, hogy. mint az olvasás megállításának, lezárásának vágyképe, valaha volt múltként, emlékképként jelenítődik meg.

Miller tanulmánya két szempontból is példaértékű (mint minden szöveg, ez is használható példázatként, parabolaként): egyrészt tartalmazza a dekonstruktív olvasásra annyira jellemző paradoxont, alogikus mozzanatot, másrészt egy gondosan körüljárt, dekonstruált, ám képes beszédként mégis életképes metafora-párra (gazdaállat-élősködő) épül.

Az az olvasás, amely önmagáról mint nyelvben, nyelv által létező aktusról beszél (s ha már beszél önmagáról, más választása nincs), vagyis amely önmagát is olvassa, az olvasási folyamatot, az olvasás terét csakis figuratív nyelven jelenítheti meg. Az efféle önértelmezés szükségképpen metaforikus (allegorikus), eleve alkalmatlan képek segítségével kénytelen megnevezni magát. [End p. 32]

Az az olvasás, amely a körülhatárolható jelentés el- (vagy vissza-) nyerése helyett a jelentés elillanásához asszisztál, vagyis önmaga hagyományos értelemben vett célját eleve lehetetlennek tételezi, elkerülhetetlenül magában foglal valamely paradox, alogikus mozzanatot, amelynek megjelenítése a — máskülönben ott-hagyhatatlan — logocentrikus hagyományon belül kizárólag eleve kudarcra ítélt figuratív nyelven történhet (illetve megnevezésük lehetetlenségét kizárólag a be­vallottan figuratív nyelv ismételt alkalmazása jelezheti kellő határozatlansággal).

(1) A chiazmus...

A hagyományos értelmezésben (lásd még: hagyományos mosópor) az olvasó kívülről közelít a szöveghez, valamit csinál a szöveggel, amikor olvassa: jó esetben jelentést nyer belőle (illetve ruház rá). A hagyományos értelmezés egyik alapfeltevése, hogy bár a szöveg teljes, még sincs teljesen jelen önmaga számára: szüksége van az olvasás aktusára, és a kommentárra (a külső, a teljességhez hozzáadott valamire, amely nélkül tehát mégsem teljes: a kommentár valamiképpen bele van programozva a szövegbe), hogy teljesen önmaga lehessen. Az olvasó megkérdezi a szöveget, beszélteti azt, beléhatol, hogy feltárja, felszínre hozza a titkát. Az értelmezés ekként mindig megismétli azt, amit a szöveg mond, helyesebben mondani akar, csak nem tud; az olvasás, értelmezés a szöveget, a szöveg titkát úgy ismétli meg, hogy olyasvalamit ismétel, ami eddig nem volt, a szövegben nincs benne. Az olvasás terápia, amelyre a szövegnek szüksége van, hogy önmagához jusson: megvilágítja és felvilágosítja a szöveget.

Ugyanakkor az olvasás, értelmezés mindig valamilyen hiányból ered: a tudás hiányából, feltételezve, hogy a tudás létezik, ott van a szövegben (igaz, a szöveg számára tudhatatlanul), az olvasónak csak ki kell nyernie. Az olvasás vágya ekként az olvasó vágya is a tudás után, amely a Másik szövegében (vagy a szövegben mint Másikban) rejtőzködik[3]. A szöveg vágyik saját elrejtett tudásának tudására, az értelmező pedig arra, hogy a szövegből kitermelje a számára hiányzó tudást. A találkozásban benne rejlik az ideális kapcsolat lehetősége („testvéri ölelkezés, a szerző és az olvasó közti klasszikus cirógatás” — mondja William Carlos Williams, s a kapcsolat gyengédségén mit sem változtat, ha a szerző helyére a szeretetre vá­gyó szöveget iktatjuk. Az más kérdés, hogy a testvéri ölelkezés eleve vérfertőző viszonyt feltételez.)

A kapcsolat mindenesetre megfordítható: az olvasó csinál valamit a szöveggel, miközben a szöveg csinál valamit az olvasóval. Ha úgy tetszik, az olvasó is terápiára szorul, ő lesz az, akit a szöveg beszéltet és ezáltal önmagáról való rejtett tudáshoz juttat. Az olvasó-szöveg kapcsolat ekképpen chiazmikusan átfordulhat. Az olvasó olvassa (értelmezi, bekebelezi) a szöveget, behatol a szövegbe — a szö­veg olvassa (értelmezi, bekebelezi) az olvasót, behatol az olvasóba[4]. Ha a szöveg működését, „jelentését” disszeminációként tételezzük, az olvasás többé-kevésbé tudatos, jelenlétre vágyó vállalkozása az ellentétébe fordul: elveszve a szövegben, „a szubjektum lebontja magát, akár a pók, amely hálójának építésére szolgáló nedvkiválasztásaiban oldódik fel.”[5] Az olvasó — vonakodva, avagy felszabadultan — kénytelen tudomásul venni, hogy a szöveg sta-[End p. 33]bilitásába vetett hite önmaga stabilitásába vetett bizalmának tükörképe volt. Vagyis, például Barthes szerint, egy soha nem létezett dolog tükörképe.

Az olvasás tehát, akár nárcisztikusnak, akár a Másik olvasásának (avagy a Má­sik által történő olvasódásnak) tekintjük, a disszeminálódott jelentés, a nyelv játékában, a véget nem érő elkülönböződésben oldódik fel. Az olvasásnak nem áll rendelkezésére másik nyelv, metanyelv, amelyen a szövegről beszélhetne, ő maga válik a szöveg uralhatatlanságának áldozatává: az átfordulás teljes, a chiazmus „a szubjektum aláásása a nyelv iróniája által” (Felman, TSI, 184).

Az olvasás terének és folyamatának ilyen módon való elképzelése ugyanakkor fenntartja a szöveg és az olvasó, a bent és a kint ellentétét, a szöveghez közelítő, abba belépni képes olvasó képét, csak épp a viszony jellege és végeredménye fordul át. így még mindig feltételezhető, hogy „egy mű befejeztével az olvasók túlhaladják azt, és egy külső pozícióból felfoghatják, megérthetik, hogy az mit tett velük.”[6] Az olvasó azonban csak akkor válik igazán olvashatóvá, ha maga is szöveg, jelek és kódok intertextuális együttese, a nagy szöveg része: így a szöveg és az olvasó közötti határvonal elmosódik, az olvasás chiazmusa végtelen átforduIások sorozatává alakul, s maga az olvasás tere válik egyszerre nemlétezővé (mint feloldódott határvonal) és végtelenné (mint a szöveget — az egész szöveget — és az olvasót mint ezzel egybefüggő szöveget magába oldó tér).

(2) ...az allegória...

Az ekként tekintett olvasás végtelen folyamat. A végtelenség működése termé­szetszerűleg csakis képes beszéddel jeleníthető meg. Paul de Man például a nyelvben működő erőket allegorizálja; számára az olvasás végtelensége (egyben a szöveg végtelensége) a referencialitás és a figurativitás egymást kölcsönösen dekonstruáló hatásának következménye — vagy, ha úgy tetszik, a retorika és a referencialitás közé mindig eleve beékelődő, önmagában tettenérhetetlen, csak effektusaiban észlelhető harmadik elem, a nyelv automatikus működésének alle­gorikus figurája, amelyet ő nyelvtannak nevez. De Mán számára a referencialitás nem a nyelvet megelőző külső világgal történő adekváció vagy annak hiánya, hanem a nyelv működése — és a mi vágyunk — által kitermelt effektus, amely végsősoron a szószerintiség (referencialitás) és figuralitás között felállított, a kom­munikáció lehetségességéhez szükséges ellentétpár nélkülözhetetlenségének kö­szönheti létét. A nyelv de Man számára Nietzsche nyelve: alapvetően, elkerülhetetlenül figuratív. Bármilyen tárgy megnevezése nem más, mint metafora, mégpedig működésképtelen, alkalmatlan metafora. A szöveg azonban tudatában van metaforái alkalmatlanságának, s így automatikusan dekonstruálja is ezeket. „Bármely szöveg paradigmája nem más, mint egy kép (avagy képrendszer) és ennek dekonstrukciója. Ám mivel ez a modell nem zárható le egy végleges olvasás által, maga is létrehoz egy kiegészítő figuratív rárakódást, amely az előbbi elbeszélés olvashatatlanságát beszéli el. A képekre, és végső soron mindig metaforákra irányuló elsődleges dekonstruktív elbeszélésektől megkülönböztetett efféle másod- (vagy harmad-) fokú elbeszéléseket allegóriáknak nevezhetjük.” (AR, 205) [End p. 34]

A szöveg tehát mindig előre végrehajtja saját öndekonstrukcióját (nemcsak a ravasz dekonstruktor veszi észre a szövegben rejlő széttartó erőket), csakhogy ettől nem lesz sokkal bölcsebb. Miközben elbeszéli az alkalmatlan, szószerintiségben tetszelgő elsődleges metaforák leleplezésének izgalmaktól nem mentes történetét, újra csak megnevezni, beszélni kénytelen. s ezáltal újratermeli a hibás trópusokat, csak éppen eggyel magasabb szinten. Ez a referencialitás, olvasás lehetetlenségének bizonyítását kényszerűen képekben elbeszélő történet az allegória, amely ilyenformán mindig a szöveg ön-olvasásáról szól, helyesebben az ön-olvasás lehetetlenségéről: „Az allegorikus elbeszélések az olvasás kudarcának történetét mondják el, míg a tropologikus elbeszélések... a megnevezés kudarcáról szólnak. A különbség csak fokozati, és az allegória nem törli ki a képet.” (uo.) Az allegória, mivel újrateremti a primer történet vakságát, nem zárhatja le a folyama­tot: saját vaksága újabb és újabb allegorikus történeteket gerjeszt. Az új történet, a magasabb szint mindig a referencialitás visszanyerését, egy trópusoktól szükség szerint mentesíthető nyelv lehetőségét sugallja, vagyis egy olyan tudást; amely nem termelné újra önmagában a vakságot. A szöveg bölcsessége önromboló, ...ám ez az önrombolás végtelenül eltolódik az egymást követő retorikai átfordulásokban, melyek, ugyanannak a képnek véget nem érő ismétlése révén, az önrombolást az igazság és ezen igazság halála között lebegtetik. Az azonnali rombolás fenyegetése, amely trópusként tételezi magát, ekképpen ezen fenyegetés állandó ismétlődésévé válik.” (AR 115) A lelepleződés pillanata tehát valódi igazságot, tudást ígér, ám a leleplezés módja, amely maga is figuratív, újabb leleplezés célpontjává válik. A folyamat kétségkívül lezárhatatlannak tűnik.

Az allegória születésének pillanata (Miller ezt a „a nyelv pillanatának" nevezi) az a tudást ígérő pont, amikor a szöveg önmagát olvassa; azáltal, hogy önmagát tudja olvasni, ráébred önmaga másságára, önmagától való különbözőségére. Az allegorizálás végtelenségének paradoxonában így talán nem másról van szó, mint az önreflexivitás nyelvbe vetített elkerülhetetlen paradoxonáról. Az önreflexió az Új Kritikusoknál is a szöveg privilegizált pontja volt; az új kritikus értelmezés csúcspontja gyakran annak felismerése, ahogyan az elemzett vers önmagára reflektálva azt csinálja, amit mond: az önreflexió a tudás, az ön-azonosság kiváló, mert a megkettőződésen dialektikusán felülemelkedő példája (Culler, OD 201). A dialektika fantomja hasonlóképpen végigkíséri Paul de Man olvasását is; ugyanúgy van jelen a szöveg mozgásában, mint a romantika transzcendetális szubjektivitásá­nak végtelen önreflexiójában, csak épp itt a nyelv veszi át az önmagára végtelenül reflektáló tudat szerepét, legalábbis a végtelen regresszus lejátszódásának színhelyeként. Az önmagát mindig meghaladó, ám az önmeghaladás felsőbb szintjét mindig rögtön újra meghaladhatóként, inautentikusként felismerő ironikus szubjektum nyelvbe vetített végtelen iróniája ez; nem véletlen, hogy de Man máshol ugyanezt a folyamatot „ironikus allegóriának” is nevezi (AR 116), és szót ejt „a végtelen regresszusnak az én metaforájában implikált formájáról” (AR 217j). A The Rhetoric of Temporality című írásában de Man tulajdonképpen a textualitás nyel­vére fordítja le Kierkegaard irónia-elméletét, és összekapcsolja az iróniát az allegóriával, mint az olvasás lehetetlenségének két, egymással szorosan összefüggő aspektusát[7]. Paul de Man „rejtőző romantikusságának” másik jele, hogy az iro-[End p.35]dalmi szövegnek — legalábbis esetenként — privilegizált státuszt biztosít. Az irodalmat nem a jelölő és a jelölt (például a szimbólumban végbemenő) utópisztikus egymásra találásának színtereként tekinti, hanem bizonyos értelemben épp fordítva: „Abban a nyelvben, melyet irodalminak nevezhetünk, éppen a nyelvet illető megállapítás, vagyis hogy a jel és a jelentés soha nem eshet egybe, a magától értetődő... az egyetlen olyan nyelv-forma, amely mentes a közvetlen kifejezés téveszméjétől.” (Criticism and Crisis, BI 17) Az irodalmi nyelv tehát nem bölcsebb, mint a másféle nyelvhasználatok, csak éppen — a nyelvváltozatok Szókratészeként — tud önmaga tudatlanságáról[8].

Ha a szöveg (bármely szöveg) önmaga olvashatatlanságának allegóriája, ha a szöveg előzékenyen dekonstruálja magát, mielőtt az olvasó odaérkezne (illetve az olvasó talán mindig is ott volt, mint a szöveg reménytelen ön-olvasása), akkor mi marad az elkésett olvasónak? Derrida legalább fenntartotta az olvasónak a leleplezés privilégiumát: nála az értelmezés működteti a szöveg vakságának újratermelődését felfedező dekonstrukciót, némi kárpótláshoz jutva ezzel a disszeminációban feloldódó jelentésért. De Man (és J. Hillis Miller) esetében az olvasás legfeljebb felismerheti a végtelen allegória működését, elismerve ezáltal, hogy olvasása szükségképpen félreolvasás lesz, hiszen, maga is nyelvben létező lévén, legfeljebb újratermelni képes az allegorikus történet változatait. A megértés, a helyes megfejtés ekképpen nem valami olyan főirány, amelytől a félreolvasás valamely oknál fogva eltérítődik, hanem a szükségszerű félreértés egyik — feltételezhető, ám nem lehetséges — speciális esete, (lásd Culler, OD 177). Ez mindazonáltal nem jelenti azt, hogy a félreértések, félreolvasások között nincs különbség. Valamiféle — tán esztétikai alapon szerveződő — félreértés-tipológia azért létezik, s a kritikai szövegek, vakságuk modalitásának megfelelően, paradox módon épp vakságuk következtében jelentős belátásokhoz juthatnak. Sajnálatos módon azonban ezek a Belátások szükségszerűen ellentétesek az illető olvasási stratégia alapfeltevéseivel, s így igazságuk egyrészt dekonstruktív igazság, másrészt — mivel épp az olvasás vakfoltjában születnek — elolvasásukhoz (avagy félreolvasásukhoz) mindig egy a vakságnak másféle változatában szenvedő olvasó szükségeltetik.

Az olvasó tehát nem maradhat kívül, mert soha nem is volt kívül, nem fordít-hatja le a szöveget semmilyen más nyelvre, mert más nyelvek nincsenek. „Az irodalmi szöveg — írja de Man — nem olyan fenomenológiai esemény, amelynek bármilyen pozitív létezést tulajdoníthatnánk — akár természeti tényként, akár szellemi aktusként. Nem vezet el transzcendens felismeréshez, belátáshoz, vagy tudáshoz, hanem pusztán megértésünkhöz folyamodik, amelynek immanensnek kell maradnia, mert a szöveg önmaga megérthetőségének problémáit saját játékszabályai szerint veti fel.” (BI, 107). Az olvasás nem tehet mást, mint hogy „legjobb esetben is csak más formában megismétli a szöveg ellentmondásait."[9] A kritika, írja Miller, „az olvasás aktusának metaforája, avagy másképp mondása" (SR, 118.), újról idézve, vagy majdnem idézve, egy de Man-mondatot: „A kritika az olvasás aktusának metaforája, márpedig ez az aktus maga is kimeríthetetlen.” (BI, 107)

Az olvasás ekként eleve nem is kezdődhet a szövegen kívül — ugyanakkor azonban bejutni is képtelen a szövegbe, a szöveg belsejébe. Az olvasó/értelmező fogódzókat keres, egy pontot a szövegben, ahol megállhatna, s ahonnan beláthat-[End p. 36]ná az egész terepet. A disszeminálódott jelentés következtében azonban csak a szöveg „felszínén" forgolódhat, ide-oda csúszkálva, miközben minden középpontnak vélt helyről kiderül, hogy az is csak végtelen számú újabb ponthoz vezet. „A regény minden egyes emblematikus bekezdése — írja Miller az Üvöltő szelekről, de bármely más elemzéséről is igaz lenne — egyszerre látszólagos sugárút a vágyott egységhez, és sorompó, amely lezárja a hozzá vezető utat.”[10] A dekonstruktív kri­tikus azért olykor meg-megáll, hogy közelebbről is megvizsgáljon egy-egy szöveg-darabkát. Ilyenkor többnyire hosszasan időzik, egészen addig, ameddig a kiválasztott szövegdarab olvashatatlansága minden kétséget kizáróan be nem bizonyosodik. A szöveg bejárata akadállyá válik; egyetlen szó tüzetes vizsgálata az illető szóban beláthatatlan mélységeket (illetve beláthatatlan intertextuális tereket, a je­lentés önmagától való szüntelen elkülönböződésének tereit) tár fel. Az efféle feltárásnak kedvelt stratégiája az archeológiái módszer paródiájának tűnő etimológiai elemzés, amelynek eredménye nem a szó jelentésének rögzülése, lehorgonyzása, hanem annak destabilizálása, lebegővé, alaptalanná tétele[11]. Mintha a kri­tikus túlságosan is szorosan olvasna, túl közel merészkedne a szöveg egy-egy darabjához, s addig nézné azt a kis részletet, amíg átható tekintete abból minden egyértelmű jelentés gyanúját ki nem szippantja. Minden szövegdarab áthághatatlan, olvashatatlan akadállyá tornyosul — s így, noha úgy tűnik, a szövegnek nincs alapja, mélysége, a szöveg minden pontja potenciális szakadék: beomlás. Minden pont — egy Borges-ellentétpárt kölcsönvéve — potenciális alefből potenciális zahirrá válik. Az alef a világnak olyan privilegizált pontja, amely képes az egész világot, annak minden részletével együtt, magában foglalni: középpont, mondhatjuk, a jelentés-orientált olvasás számára. A zahir ezzel szemben olyan pont (vala­mely apróbb-nagyobb tárgy, a világ bármely eleme), amely helyettesíti a világot, s lehetetlen túllépni rajta, kívülről szemlélni: „úgy volt megcsinálva, hogy aki csak egyszer is ránézett, nem gondolt másra többé.”[12] Az ideális zahir egy pénzdarab, amelynek jelentése a rögeszmés, egyetlen pontra összpontosított figyelem és emlékezés miatt felszívódik, s ezáltal mintegy a helyettesített, eltakart világból is kiszippantja a jelentést.

A dekonstruktív kritikusok, úgy tűnik, épp az ilyen zahirokra vadásznak: azokra a pontokra, amelyekben a szöveg olvashatatlansága összesűrűsödik, a legnagyobb ellenállás pontjaira — szembefordulva azzal a gyakorlattal, amely szerint az értelmezés a jelentés megtalálása, s ezért csak a jelentésesnél időzhet: „Ami elemzésre késztet — írja Shoshana Felman —, az az olvashatatlan szívós jelenléte a szövegben.”[13] Felman olyan olvasási stratégiát hirdet meg, amely „nem annyira a rejtély megoldásának foglyul ejtésére törekedne, hanem inkább arra, hogy a megoldás elillanásának jelentés teli útját kövesse.” (TSI, 118) Ez az olvasás azt kérdezné: „Hogyan történik meg állandó retorikai eltolódás által, hogyan ölt formát, hogyan lép hatályba, és illan el textuálisan a szöveg jelentése, bármi legyen is az?” (TSI, 119) [End p. 37]

(3) ... a melankólia; a melankólia...

Így tehát, ha az olvasás mint a jelentés visszanyerése voltaképpen lehetetlen, a legfelvilágosultabb olvasás felvilágosultságának mértéke épp az önmaga lehetetlenségével való tisztában levés mértéke. A szöveg belsejébe, középpontjába nem tud bejutni, ugyanakkor arra is képtelen, hogy kievickéljen a szövegből, hiszen az olvasás legfeljebb a szöveg dekonstruktív allegóriáit ismételgeti újra. Az olvasás tere ekként az allegória tere, s az olvasás így a melankólia egyik jellegzetes megnyilvánulásává válik: „Az allegória — írja Walter Benjamin — az egyetlen és roppant szórakozás, mely a melankolikus embernek kínálkozik."[14] Mint a dekonstruktorok olvasási stratégiája, „az allegória mélybe hatoló tekintete egy csapásra izgató írássá változtat dolgokat és műveket" (AN, 378). Benjamin allegoristája reménytelen tekintetével csak a jelentéstől elhagyott világot/szöveget látja: „Ha a melankolikus tekintet allegorikussá változtatja a tárgyat, ha eltünteti belőle az életet, ha holtan marad vissza a tárgy, de ugyanakkor biztosítva van számára az örökkévalóság, akkor kényre-kedvre ki van szolgáltatva az allegória alkotójának. Más szóval: mostantól fogva teljesen képtelen ara, hogy valamiféle jelentést, valaminő értelmet sugározzon.” (AN, 387) A dekonstruktív kritikusok szövegeit olvasva olykor úgy tűnik, mintha a par excellence melankolikus elbeszélő, a történeteit befejezni képtelen, a szeme elé kerülő tárgyakat és lényeket írássá változtató Tristram Shandy, felhagyott volna az írással és olvasóként tért volna vissza, hogy miután paradox tökéletesség-mániájában kimutatta minden történet elmesélhetetlenségét, most minden történet (merthogy „minden szöveg elbeszélés, melynek nincs vége”[15]), alapvető olvashatatlanságát mutassa ki.

A melankolikus-allegorikus olvasási mód képviselőinél azonban — Tristram Shandyvel ellentétben — nem sok nyoma van a kéztördelésnek, a kétségbeesésnek. A zahirvadászatnak, az olvasás minduntalan kiütköző lehetetlenségének előbb-utóbb paradoxonhoz, majd paralízishez kellene vezetnie: a határtalan szöveg épp végtelensége miatt válik börtönné. Az olvasó szabadon (?) mozoghat, anélkül, hogy bármikor falba ütközne, és mégis minden pillanatban határok állják útját; a szöveg börtöne szél és eredet nélküli börtön. A határok, szélek, azért nincsenek valahol, mert mindenütt vannak. Az olvasás színtere végső soron „teljes egészében határzóna, ahol nincs sem békés otthon, az egyik irányban, a házigazdaság és otthonosság vidéke, sem pedig, a másik irányban, idegen föld, ellenséges idegenekkel, 'a vonalon túl.'" (Miller, „CAH," 154) Az olvasás nem más, mint ennek a határzónának az érzékelhetősége (uo. 153). Az allegorikus olvasás tere, amely egyszerre száműzöttség és bezártság, így válhat kívánatos, sőt, utópisztikus térré, az örökös sehol-nem-levés terévé, ahol a megérkezés lehetőségének (az igazság, a jelentés megérkezése volna ez) pillanata már eleve magában foglalja a megérkezés lehetetlenségének megpillantását. A megérkezés belső különbségtől mentes pillanata így voltaképpen az igazi olvasás megtagadása, a szöveg feletti illuzórikus hatalom gyakorlása, sőt, erőszak: „Úrrá lenni a szövegen — írja Felman — annyi, mint megölni az irodalmon belül azt, ami irodalom: a csend-tartalékot” (TSI, 193), önkényesen megállítani a nyelv végtelen játékát. Az egyetlen tudás, amely nem vezet ki a határzónából (illetve — mivel kivezető út nincs — amely [End p. 38] nem a határzónából kivezető út megtalálását tőzi ki célul), a paralogikus, paradox tudás, amely önmagának ellentmondva marasztalja az olvasást a szürkületi zónában. A dekonstruktív értelmező olvasása — írja Miller, megint csak idézve, ezúttal Wallace Stevenst — előbb vagy utóbb „elér egy pontra, ahol majdnem sikeresen szegül szembe az ésszel. Ezen a ponton már nincs igazán racionális értelme és az olvasónak az a kényelmetlen érzése támad, hogy nem nagyon képes felfogni vagy összeilleszteni, mi az, ami elméjében elhangzik. Előbb vagy utóbb elkövetkezik a találkozás az apóriával vagy a holtponttal.” („SR", 123) Ugyanakkor az apória pillanata az a pont, ahol az olvasó a legmélyebb belátásokhoz juthat — ilyenkor mintegy a határ-érzés sűrűsödik össze egyetlen pontba. Az olvasásnak ez a megtapasztalása — amely, mivel magában foglalja a racionalitás legyőzetését és ennek a pillanatnak az intuitív belátását is, leginkább egy textualizált, nyelvbe vetített fen­séges-élményhez hasonlítható — a dekonstruktív olvasás utópiája, és nehezen elkerülhető, hogy ez az utópisztikus pillanat ne az olvasásban elnyerhető igazságként tételeződjön. Miller például azt írja, az olvasás színhelye mindig, elkerülhetetlenül a határzóna, amely azonban „kizárólag az illető szöveg szélsőséges értelmezése által jeleníthető meg.” („CAH”, 154) Az értelmező tehát mégiscsak csinál valamit (még akkor is, ha csak hagyja magát vezettetni), és tevékenységének létezik egy optimális („szélsőséges”) metódusa; a felismerés közege megváltozik, ám szerkezete aligha különbözik túlságosan a hagyományos olvasás célkitűzésétől: láthatóvá tenni valamit, ami mindig is ott volt láthatatlanul.

Paul de Man és J. Hillis Miller szövegeit olvasva kifejezetten magabiztos, a szöveg folyamatait átlátó, racionális (de Man esetében szinte dermesztőén szigorú) értelmezőt képzelünk a szöveg mögé, akiknek mégoly önironikus megállapításait nehéz nem a hagyományos értelemben vett igazság-kinyilatkozás változatainak tekinteni. A dekonstruktív olvasás, ahogy Miller fogalmaz, megpróbál ellenállni önmaga totalízalo hajlamainak (amelyek talán a logocentrikus nyelvhasználat mellékhatásai), annak a kísértésnek, „hogy megpihenjen a mű feletti uralom veszélyes érzületében,” („CAH", 170) megkísérli elkerülni a prófétálás retorikáját. Alapvetően racionális nyelvhasználatába befogadja az alogikus, irracionális mozzanatokat (amelyekhez egyébként a racionalitás abszolút következetes végig vitele törvényszerűen elvezet; a dekonstruktív olvasás így nem is annyira befogadja őket, mint inkább elismeri létüket, örül nekik, némileg „kényszeredett örömmel” — Miller, „CAH", 170), és megpróbál ellenállni — nem mindig sikeresen — annak a szükségképpen felmerülő retorikai hajlamnak, hogy ezeket a mozzanatokat új igazság megjelenítőinek tekintse.

(4) ... az őrültség

Miller „kényszeredett öröme" azonban másoknál könnyen önfeledt ünnepléssé, Miller korlátozott retorikájú fél-kinyilatkoztatásai igehirdetéssé válhatnak. Paul de Man és Miller szövegeiben az irracionális mozzanat paralogikus, aporetikus he­lyekre sűrűsödik össze, a hagyományos igazság és jelentésképzés lehetetlenségének tudatában, ám a lehetőség maga mégis megőrződik, mint az értelmezés [End p. 39] végtelenségét egyik oldalról biztosító olvasás-effektus. Az irracionalitás itt nem válik új paradigmává.

Másfajta retorikákon belül épp ez utóbbi történik meg. A kiindulópont az a elismerés, hogy az olvasás elkerülhetetlenül tartalmaz valamilyen irracionális mozzanatot. Vincent B. Leitch szerint például bármely jelöltnek jelölttel való ellátása — vagyis bármely jel értelmezése — alapvetően irracionális vállalkozás, egy áthidalhatatlan szakadék áthidalása, végső soron jóslás: „minden olvasó — írja - eleve csatlakozik a próféták és rétorok vizionárius társaságához.”[16] Shoshana Felman úgy véli, a hagyományos olvasás a szöveg csönd-tartalékát, elfojtott, megszólaltathatatlan maradékát eleve egyfajta őrültségként tételezi — hogy mint ilyent racionális nyelvhasználatából kizárhassa, nemlétezőnek tekinthesse —, pedig épp ez az őrültségnek nevezett dolog az, ami irodalommá teszi az irodalmat, épp ezt gyilkolja meg a jelentésorientált olvasás, ezáltal önmagát vakítva meg. vakságában nem látja, hogy mindig eleve odabent van, az irodalomban, az általa őrültségnek nevezett térben: „Az irodalomnak nincs odakintje, [...] nincs biztonságos pont, amely garantáltan az őrültségen kívül esne, ahonnan az őrültség demisztifikálható és megítélhető lenne.” (TSI, 200) Ekképpen kétféle olvasás létezik: az, mely vakságot tettetve nem fogadja el saját őrültségét, s az, amely felismeri, hogy az őrültségben mindig benne van az egész. Innen már csak egy lépés az eddig elfojtott zónának, következésképpen az ezt megszólaltatni kívánó olvasásnak új, igazabb olvasásként való ünneplése. A prófétáló retorika nem a hierarchia elmosódását, meghatározhatatlanná válását jelzi, hanem új paradigmát, új hierarchiát, melyben az olvasás (például a Kristeva által szemiotikainak nevezett olvasás) potenciálisan forradalmi, radikális aktussá minősül át.”[17] Barthes a Le plaisir du texte-ben az olvasást a vágy, az örömszerzés nyelvére fordítja le, olvasás-, illetve olvasótipológiája pedig hierarchiát sugall: az élvezetet olvasók mindegyikét (és minden olvasó ilyen) a hagyományosan őrülteket, abnormalitásokat kategorizáló kifejezésekkel nevezi meg. Az olvasás-neurózis egyes típusaiban szenvedők (vagy ikább élvezkedők) neurózisukat különféleképpen kapcsolják a szöveg hallucinált normájához: létezik fétisiszta, rögeszmés (ilyenek a hagyományos kritikusok), paranoid olvasó, valamint hisztériás, aki „bekapcsolódik a nyelv feneketlen igazságtalan komédiájába, aki nem alanya többé semmiféle kritikai vizsgálatnak, és mint-egy rálendül, rádobja magát a szövegre (ami igencsak más, mint ha belevetné magát a szövegbe)" (TPT, 63) . Egy szöveg olvasása és „értelmezése” immár nem tudományos, racionális tevékenység, amely rögeszmésen a jelölt nyomában jár, de még kevésbé valami erősen textual is gyakorlat, amely a jelölt nyomában jár” - írja Gilles Deleuze és Félix Guattari, egyformán rögeszmésnek tételezve a hagyományos olvasókat és a Paul de Man-féle dekonstrukciót —, hanem sokkal ikább forradalmi tett, amely a szöveget vágy-gépként működteti, és nem a jelekre, hanem a skiz-jelekre kíváncsi, a vágy mindenütt jelenlevő, de elfojtott folyamának atomisztikus részecskéire, amelyeknek felszabadítása az olvasás egyedül üdvös célja. Az ideális olvasó tehát az, aki „abbahagyja végre az afeletti aggódást, hogy megőrül.”[18]

A dekonstrukciós olvasásban megvan a veszély, ha ez veszély, hogy átlendüljön, hogy a nyelv végtelen játékát végső igazságként deklarálva a maga [End p. 40] félig utópisztikus határzónáját valódi utópisztikus térré változtassa, s hogy játékos, önreflexív retorikai védőmechanizmusait elvesztve látnoki hevülettel szólaljon meg. Ennek elkerülésére talán a legkézenfekvőbb módszer az, amit eddig is csináltak: tovább olvasni.

Az olvasás kinyilatkoztatás helyett ismétlődés színtere marad. A szöveg megismétlődésének színtere — egy olyan szöveg megismétlődése, amely ilyenként soha nem is létezett. Ahogy a szöveg is az olvasás ismétlődése. A szöveg az olvasásban ismétli meg önmagát, az olvasás a szövegben ismétli meg önmagát.

II. KIVEZETÉS (ISMÉTLÉS)

Létezik egy szöveg, amely az átlagosnál látványosabban ismétlődött meg dekonstruktív (vagy efféle) olvasások sorában. Vagyis: amely az átlagosnál látványosabban, híresebben ismételte meg jó előre önmaga dekonstruktív (vagy efféle) olvasásait.

Ez a szöveg detektívtörténet: Poe Az ellopott levél című elbeszélése. A szövegnek (a szöveg ön-olvasásának) három jelentősnek mondott újraolvasása, megismétlése van. Jacques Lacané, Jacques Derridáé és Barbara Johnsoné.

Lacan Ellopott levek nagyjából így szól: a történet a Freud által leírt ismétléskényszer kitűnő illusztrációja, amelynek tanulsága az, hogy a szubjektumot a nyelv szimbolikus rendje, a jelölő (amelynek megfelelője a szövegben az ellopott levél) mozgása határozza meg.[19][End p. 41] határozza meg a szubjektumokat cselekedeteikben, sorsukban, nemtetszéseikben, vakságuk­ban." (SPL, 43-4.) S mindez — vagyis a szubjektum azonossága — nem a jelölő jelentésétől, hanem működésétől, mozgásától függ (ennek bizonyítéka, hogy a novellában az ominózus levél tartalma mindvégig ismeretlen marad). Lacan a történetet egy ősjelenet kétszeri vagy háromszori megismétlésének tartja. A jelenet ismétlődő alapstruktúrája a levél „eredeti” ellopásának pillanatában alakul ki: a levelet három pillantás veszi körül, amelyek közül az egyik (a Királyé) nem lát semmit, a másik (a Királynőé) azt látja, hogy az első nem lát semmit, s így azt képzeli, hogy a titkolandó levél valóban nem látható, a harmadik (D. miniszteré) pedig azt látja, hogy az másik két pillantás az elrejtendő dolgot jól látható helyen hagyja, s így a pillantás tulajdonosa ellopja a levelet. A második jelenetben, amikor Dupin visszalopja a levelet a mi­niszter irodájából, és egy hamisítvánnyal helyettesíti azt, az első pozíciót a rendőr-prefektus, a másodikat a tolvaj D. miniszter, a harmadikat pedig Dupin foglalja el. Tehát mindenki azért az, ami, mert a levél (a lebegő jelölt) vándorútján (ami a tudatalatti mozgása is, a Másik tudatalattijának mozgása) egy bizonyos pozícióba, egy bizonyos helyzetben a jelölő árnyékába került: „a jelölő eltolódása

Jacques Derrida megismétli Lacan olvasatát, értelmezését, és Lacant vaknak minősíti. A Poe-t olvasó Lacant olvassa, és így jut el, mintegy mellékesen, az elbeszélés újraolvasásáig.

Derrida szerint Lacan nagy tévedése az, hogy visszacsempészi az igazság­központú értelmezést; miközben azt hangoztatja, hogy a levél (jelölő) jelentése mellékes, magából a jelölőből csinál jelentéstartalmat: Lacannál „a jelölő eltolódása értelmeződik jelöltként,"[20]sodrását. Poe szövege saját határaival játszik: eleve csak a két másik Dupin-történettel együtt olvasható. Derrida jó szokásához híven úgy olvassa Az ellopott levelet, hogy nem is a szöveget olvassa, hanem annak határait: A Morgue-utcai kettős gyilkosság bevezető sorait, a szöveg címét, mottóját, a széleket, az intertextuális utalásokat, ahol a szöveg kivezet önmagából más szövegekbe oltódik, az elbeszélés keretszíneit, mindazokat az „apróságokat”, amelyek metaleptikusan tartalmazzák a szöveget és behatárolhatatlanná teszik: menthetetlenül ellopják önmagától. Lacan háromszög-sémáját Derrida teljesen használhatatlannak találja, hiszen a jelölő (levél, szöveg) működése folytán minden egyes szubjektum-pozíció azonosul a másikkal, és kettéosztódik (203). Hármasságok helyett egyrészt a Lacan által elhanyagolt narrátor pozíciója által mindig kiteljesített négyzetet, másrészt „megkettőződések eredet nélküli labirintusát” (203) fedezi fel a szövegben. Derrida „ellopott levele" és „Ellopott levele" végső soron olvashatatlan szöveg; a levél célba érkezésének mindig elhalasztott pillanatában önmaga megérkezhetetlenségéről tudósít, a célba érkezés helye ugyanis azon nyomban épp a már mindig ott lévő levél működése miatt elkülönböződik önmagától. „igazságként" (182). „Amikor Lacan azt mondja, a levélnek nincs saját jelentése, ezt ezentúl úgy kell értenünk, mint a levélkében írottak kimerítő tartalmát." (182) Derrida úgy véli, Lacan botorul ragaszkodik a rögzített középpont eszméjéhez, ami Lacan számára (Derrida szerint) nem más, mint a fallösz, illetve annak hiánya, a kasztráció. Derrida alternatív (kétségkívül helyesebb) olvasata szerint az ellopott levél (jelölő) nem egyvalami a szövegben: „Az ellopott levél a szövegben van: nemcsak úgy, mint egy tárgy, amelynek útját a szöveg el­mondja, tartalmazza, mint egy szöveg jelöltjévé váló jelölő, hanem úgy is, mint a keret-effektusokat kitermelő szöveg." (186) Lacan végzetes mulasztást követ el, amikor figyelmen kívül hagyja a Poe-szöveg működését, disszeminációját,

Barbara Johnson újraolvassa a Poe-t olvasó Lacant, a Lacant és Poe-t olvasó Derridát, valamint a Lacant és Derridát olvasó Poe-t. A Poe-novella, amelyből egy­re több szöveg lesz, önmagát terjeszti szét a „róla," „benne" megtörténő értelmezé­sekben, ugyanakkor azonban zsugorodik is: egyre kevesebb marad belőle az egymást kényszeresen ismétlő olvasatokban. Johnson már alig beszél az alapszöveg­ről, ha van ilyen: Az ellopott levél mint olvasás-effektusok, olvasás-nyomok sokasá­ga észlelhető.

Johnson számára a Lacan-Derrida párviadal már előre beleíródott Az ellopott levélbe, Dupin és a miniszter párharcaként: az automatikus félreolvasás és ezek rivalizálása bele van programozva a szövegbe: „Mintha minden kísérlet, amely az ellopott levél útját követi, automatikusan elcsenődne önmagától."[21] A Dupin által példázatként használt páros-páratlan játék például a Lacan háromszögei és Derrida négyszöge, illetve megkettőződései közötti értelmezési versengésben íródik újra. Johnson szemében inkább Derrida az, aki rövidre zárja a szöveget („Derrida az írást, az irodalmat teszi meg a történet jelöltjének", 233); négyszögével talán úgy jár, mint Erik Lönnrot felügyelő a Borges-novellában, aki a bűntények helyszínei alkotta háromszöget négyzetté egészíti ki, hogy ezáltal belássa a gyilkosságok egész morfológiáját, nem tudva, hogy épp ez a kínálkozó kiegészítés a háromszög csapdája: a saját maga által berajzolt negyedik csúcson éri a halál, mint az olvasást, [End p. 42] amelyet halála, a jelentés, mindig az önmaga által megrajzolt struktúra lezárásakor ér el.

Johnson olvasata a Poe-novelláról egy derridai gondolkodással megváltott Lacan-olvasat (esetleg fordítva). A levél se nem hiány, se nem szubsztancia, hanem a szöveg beomlása (mise-en-abime). maga a különbség, amely csak effektusaiban, nyomaiban észlelhető (242) — akárcsak Az ellopott levél maga, ez a lacani értelemben „szimbolikus struktúra; olyan struktúra, amelyet csak effektusaiban lehet észlelni, s melynek effektusai ismétlésként észlelhetők. Dupin nem azért találja meg a levelet, mert tudja, hogy hol kell keresni, hanem azért, mert tudja, hogy mit kell megismételni. Dupin 'elemzése' annak a jelenetnek a megismétlése, amely az elemzést szükségessé tette. Nem értelmezés vagy belátás tehát, hanem aktus — a struktúrában létrejött csomó kibogozásának aktusa, a bebogozás aktusának megismétlése által." (245) Ekként — noha Johnson Lacant és Derridát is azért rója meg, mert az olvashatatlan szöveget allegóriává, parabolává silányítják — az új értelmezés számára a szöveg a johnsoni értelemben vett lacani pszichoanalízis parabolája lesz. A pszichoanalízis — mint olvasás — itt nem valami olyasmi, ami később, az olvasás során a szövegre erőltethető, mert ő maga „az ősjelenet, amelyet keres: az első megtörténése annak, ami a páciensben folyamatosan ismétlődött, anélkül, hogy akár egyszer is megtörtént volna. A pszichoanalízis nem az ismétlődés értelmezése: ő maga az értelmezés traumájának ismétlődése... — nem egy eseménynek a traumatikus, elhalasztott értelmezése, hanem esemény, amely ilyenként soha nem fordult elő." (245) Az ellopott levél így valóban ahogy Lacan mondja, „mindig eljut végcéljához" („SPL", 53), abban az értelemben, hogy mindig csakis olvasás-effektusként létezhet: végcélja mindig az a pont, „ahol épp olvassák" (Johnson, „FR", 248). A végcél nem létezik a levél előtt.

Az olvasásnak mint kényszeres ismétlődésnek ez a hivalkodó példája az olvasóban kettős vágyat ébreszt. Az ismétlés vágyát: írni egy még ravaszabb szöveget, amely pusztán utólagossága folytán a megvilágosodottságnak eggyel magasabb fokára képzelhetné magát. Amely Az ellopott levélbe beleírva meglátná nemcsak a két rivalizáló elemzés beprogramozottságát, hanem a harmadik, igazságtevő" olvasatét is (amely kimondott szándékával ellentétben mégiscsak Derridának adott igazat, legalábbis amennyiben négyszöggé egészítette ki a hármasságot), amely tehát az összes eddigi olvasatot önmaguknak a Poe-szövegben előírt allegóriájukként látná.

De talán még szebb volna találni egy szöveget, amely előre dekonstruálta volna az egész túlolvasási versenyt, miközben ironikus beletörődéssel hagyná, hiszen ezt is tudná, hogy ő maga, lévén Az ellopott levélnek csak ismétlése, (szét)olvasódjék, dekonstruálódjék a majdnem mindentudó ellopott levél által, amelynek maga is egyik címzettje csupán. Egy olyan szöveget, amely mintegy beékelődne a Poe-elbeszélés és olvasatai közötti résbe, persze nem azért, hogy kitöltse, jelentéssel lássa el a rést, hanem csak eljátszani, előadni a hiányt, az olvashatatlanságot, amit egyébként is minden irodalmi szöveg megtesz, hisz mi egyebet is tehetne. Az értelmezés pedig az olvashatatlanság elbeszélését, történetét, allegóriáját olvasná, újabb allegóriát helyezve ezzel a szöveg „sajátjára". Egy olyan szöveget, amely egyszerre volna Az ellopott levél és önmaga olvashatatlanságának allegóriája, s amely mindezt a már-már elviselhetetlenül nagyra duzzadt nem-[End p. 43]tudást, az ismétlésben felgyűlt vakságot valahogyan mégis tudná. Melankolikus történet volna, mint minden történet, mely önmagára ébred. És melankolikus olvasás is volna, mint minden olvasás, mely önmagára ébred.

Olyan szöveg lenne, amely Poe mások általi elolvasását már olvasó Ellopott levele. Természetesen bűnügyi történet lenne, amelyben a rejtély és a megoldás az elrejtés / elöl hagyás paradoxonjára épülne; kétféle értelmezési/olvasási stratégia vetélkedne benne, s ezt a vetélkedést maga a szöveg — vagy annak határvidéke — tenné meg egy allegorikus példázat tárgyának. A párviadal látszólag (mint „Az ellopott levélben") a matematikai és a költői olvasás vetélkedése lenne, de csak látszólag. A történetben a rejtély megfejtését megkapnánk, de mégsem fordulna jóra minden, mert a megfejtés aktusa megismételné a rejtélyt, a bűntettet, s így maga a megfejtés és annak elbeszélése válna rejtéllyé.

Olyan szöveg lenne, amely Lacan ellopott levele is (a Poe és mások által olvasott Lacané): a „jelölő allegóriája" lenne (Johnson, 217), amelyben a jelölő egyik megtestesülése a pénzérme volna: „az a jelölő, amely — írja Lacan — a leginkább romboló hatású minden jelentésre nézve" (Lacan, 49). Amelyben a szubjektum (gyilkos vagy áldozat)., azonossága a jelölők hármas láncában elfoglalt helyétől függne, s amelyben épp ez a felismerés volna a rejtély (egyik) megoldása is; amelyben a gyilkos azonosítása csakis a Másik (az áldozat) azonosításával egyszerre történhetne meg, és ez fordítva is igaz lenne; amelyben nemcsak a bűntett helyszíne Ismétlődne meg a megfejtés helyszíneként, de valamiképpen a megfejtés is megismételné a bűntettet.

Olyan történet lenne, amely Derrida — mások által is olvasott — ellopott levele is; amely tehát eleve (inter)textuális történetként mesélné  el magát; amely épp akkor válna visszavonhatatlanul és feloldhatatlanul rejtélyessé, amikor a megoldás pillanata elérkezik; amelyben minden elfoglalható pozíció egyben a másik is, eleve kettéosztódva; amely „megkettőződések eredet nélkülilabirintusaként” jelenne meg; amelynek határai, szélei épp a szöveg behatárolhatatlanságát, meghatározhatatlanságát vésnék bele a szövegbe.

Olyan történet volna, felbomló középponti helyet; amelyben megismétlődne Lacanlis Derrida Dupin által parabolaként megismételt páros-páratlan játéka, a megkettőződések és az ezeknek ellentmondó hármas jelsor között; amelyben az értelmező-detektív pszichoanalitikusként (például álomfejtőként) működne, akinek értelmezése nem jelentésadó gesztusként, hanem egy sosemvolt traumatikus esemény (értelmezés) megismétléseként állna elő; amelyben az olvasás egy kicsit őrültség is lenne, látnoki tett.

A történet, amelynek megtalálása ilyen alapos, bár némileg orákulumszerű leírás után immár nem tűnik lehetetlennek, nyíltan parabolikus lenne, eljátszva ezáltal Dupin paraboláit és az ellopott levél olvasóinak paraboláit is, és nem érne véget Önmaga határainál, hiszen eleve az ellopott levél olvasásaként jelenne meg; határán ott állna önmaga parabolikus megismétlése, amely egyszerre volna bent és kint.

Az olvasás ebben a történetben, mint J. Hillis Miller olvasója, Thészeuszként eljutna a megfejtendő szöveglabirintus közepébe, és megszabadítaná azt a titoktól, [End p. 44] de közben felismerné, hogy csak az önmaga által épített labirintus közepébe jutott, és hogy az Ariadné-fonál is csak szövegfonál, pókháló, amely kellő mértékben letekeredve labirintust mintázó csapdává alakul át. A labirintusnak csak belseje lenne.

S végül olyan szöveg lenne, amely még egy módon megismételné Dupin eljárását: ahogy Dupin a miniszter szobájában azért ismeri fel az ellopott levelet, mert mást keres, nem a rendőrség által keresett levelet, úgy ez a történet is épp azért lehetne Az ellopott levél, mert annyira különbözik tőle. Poe triviális rejtélye (amely épp hangsúlyozott trivialitása miatt válhat „metafizikussá”) helyett egy hangsúlyozottan, az abszurditásig különleges, egzotikus rejtélyt beszélne el — és adna elő.

Ha ez a szöveg létezne, én találnám ki — akkor is, ha már megírta volna valaki. Az ellopott levél ügyében kialakult olvasási verseny által kiváltott kettős vágy — egy új szöveg írása, illetve egy régi megtalálása — talán csak egy.[22] Borges A bokharai Abenbakán, aki a maga labirintusában halt meg című elbeszélését ekképp részben én találtam ki, nemcsak Borges, akinek annyi köze legalábbis van a dekonstrukcióhoz, hogy módfelett kedvelte az etimológiát, emellett nagy előszeretettel horgonyzott le lábjegyzeteknél, margináliáknál és egyéb, jelentéktelennek tetsző dolgoknál. Hogy a Borges-novella létezik, bizonyosan nem a véletlen műve; az a Borges-novella viszont, amelyről itt szó van, bizonyos értelemben csak mostantól fogva létezik.

A novella története, bátran állíthatjuk, egyáltalán nem emlékeztet Az ellopott levélre, íme:

1914 nyarán két jóbarát, a (Poe-t idéző nevű költő, Dunraven, és Unwin, a matematikus, előbbi szülőhelyén barangolva egy különös labirintushoz érnek. Miközben az épület középpontja felé haladnak, Dunraven elmeséli a labirintus történetét. Egy zsarnok mór király, Abenhakán, és gyáva, alattomos vezírje, Zaid, a fellázadt nép elől menekülve a sivatagban bolyongtak rablott kincseikkel; az éjsza­kát egy sírboltban töltötték, ahol Abenhakán, hogy ne kelljen osztoznia a kincsen, megölte Zaidot és elmenekült. Útközben egy álomban Zaid szelleme bosszúval fenyegette, s így a gyilkos Angliába érkezve hozzáfogott egy biztos rejtekhely, a labirintus építéséhez, amelyben egy néger rabszolgával és egy oroszlánnal együtt húzta meg magát. Három évvel később egy napon Abenhakán rémülten rontott be a helybeli plébános, Allaby tiszteletes házába, akinek már régebben elmondta történetét, s közölte vele, hogy megérkezett a bosszúálló kísértet; aztán elrohan, s a labirintusba merészkedő Allaby már csak az oroszlán, a rabszolga és Abenhakán bezúzott fejű holttestét találja meg.

Itt végződik Dunraven története; a két barát a labirintusban tölti az éjszakát, és másnap reggelre Unwin már tudja a történet igazi megoldását. Néhány nap múlva Unwin „visszameséli" a történetet Dunravennek, s közben saját megfejtésének módszerét is ismerteti. A labirintus építője és lakója az ő változata szerint nem Abenhakán volt, hanem a gyáva Zaid, aki a sírboltban töltött éjjelen meg akarta, de nem merte megölni Abenhakánt; ehelyett a kincs egy részével elszökött, és hatalmas csapdát állított Abenhakánnak: a labirintust épp azért építtette, hogy idecsalogassa a bosszúra éhes királyt. Amikor Abenhakán megérkezett, Zaid lesből meg-[End p. 45]ölte, majd végzett a rabszolgával és az oroszlánnal is, és három bezúzott arcú holttestet hátrahagyva (melyeknek egyike ő maga) elmenekült.

A történet tehát, amennyiben „Az ellopott levél" újraolvasása és ismétlése, éppen másságával tüntet. Ez a másság azonban hangsúlyozottan az olvasás terén belül, a detektívtörténetek terén belül, a szövegben is emlegetett Poe elbeszélésein belül történik meg. A történetmondó Dunraven és a megfejtő Unwin nyilván-valóan a szövegbe, a történetbe lépnek be, amikor behatolnak a labirintusba. Az eIbeszélés és az olvasás tere az útvesztő, a Dunraven története által fejlesztett bonyolult homály," a labirintus belső szobája pedig „a történet középponti kamrája." (132) Ahogy Dunraven szövi a történetet — amely befelé vezet — , úgy szövődik a labirintus a botorkáló Unwin körül; jobban mondva az elbeszélt történet újramondja a szövegként fojtó, nyomasztó anyagiságában megjelenő útvesztőt. Az útvesztő maga nem beszél, csak „visszhangzik", miközben Unwin vakon tapogatja, kezével olvassa a végtelen falat, a fal olvashatatlan, bevésett jeleit, melyeket nehézkessé, tompává, butává (entorpecido) tett a sok érdesség aspereza": a szó a stílus érdességét is jelenti) és szögletesség. A labirintus maga vak" (127), nem látja önmagát, ám vaksága a belsejébe merészkedőkre is átterjed: az olvasás „kockázatos" (127), „nagy kényelmetlenség", amelyet azonban az emlékezet „kalanddá" változtat majd (132).

A szóbeli történet, az olvasás tere tehát egyszersmind labirintus és az írás olvashatatlan útvesztője — s következésképpen az allegória tere is: a labirintus „fenséges, omladozó rom" (125), romos bejárattal (127) és romos központi kamrával 32). „Az allegóriák — írja Walter Benjamin — azt a szerepet töltik be a gondolá­ik birodalmában, amit a tárgyak birodalmában a romok". (AN, 380) Ez a labirintus pedig romos istállóra emlékeztet, s ez egyrészt a lakója kettőssége miatt félig istállónak tekinthető krétai labirintust, másrészt az istállót mint szent helyet, a szent Születés helyét idézheti fel. Jelen esetben azonban az útvesztő nem születés, hanem bűntett, gyilkosság színtere, egy gyilkosságé, amely (Dunraven szerint) egy ő ember (Abenhakán) meggyilkolása volt az ő kezétől megölt Zaid kísérlete által - tehát egy gyilkosság ismétlése, megfordítása, vagy (Unwin szerint) egy korábban megkísérelt gyilkosság kísértete, visszatérése. A gyilkosság csak a labirintusban (szövegben) történt meg, s ez teremt magának egy labirintuson-kívüli (referenciális) eredetet, amelynek ismétlése lehetne: egy ősjelenetet, az első (valódi vagy elképzelt) gyilkosság színhelyét. Ez a színhely azonban nem más, mint egy sírbolt, a labirintusnál nem kevésbé textuális természetű „hely”. „Hegel jól tudta — írja Derrida — , hogy a jelölő saját és élő teste egyben sírbolt is.”[23] A jel nem „ábrázo1”, illetve csak annyiban, amennyiben az ábrázolt dolognak bele kell vésődnie a jelbe, s így emlékként kell megjelennie, amikor a jel működni kezd: a sírkamra a labirintus mint szöveg emlékezete, az a belső őr, a labirintust alátámasztó hiány, melyet a labirintus-szöveg kívüliségként. tételez, s amelynek elcsökevényesedett emléke magában az útvesztőben a gyilkos (vagy áldozat) rejtekhelyéül szolgáló, apóajtóval fedett csapda — mely a szövegben mint „jel” (signo, 132) azonosítódik. A szöveg emlékezetének tere (a sírbolt) bűntett, a talán még el sem követett gyilkosság helyszíne. A labirintus tehát nem más, mint ismétlődés, múzeum, melyben saját maga a fő kiállítási tárgy, önmaga jel-emlékezetének (a [End p. 46]szent ember sírjának — 128) megismétlése; ezért lehet az épület maga „botrány” (127), szentségtörés, melynek létezése megengedhetetlen: egy bűntett textuális megismétlése, allegóriája] A szöveg emlékezete megteremti azt, amire emlékezik, amire „vonatkozik" — és a labirintus emlékei között ott van nemcsak a sírbolt és a gyilkosság, hanem sok másik szöveg, köztük Az ellopott levél: „Ne sokszorozd a rejtélyeket — inti Unwin Dunravent. Ezeknek egyszerűeknek kell lenniük. Emlé­kezz Poe ellopott levelére." (126, kiemelés tőlem).

A szöveg tehát — a Borgesé is — más bűntényeket is emlékei közé sorol. A történet nemcsak a labirintuson belül sokszorozódik, ágazik el végtelenül: kiterjed az egész elbeszélésre, amely önmagát mintegy a középponti labirintusra épülő, arra emlékeztető, azt megismétlő szöveget jeleníti meg. A hely neve, ahol a labirintus épült, Pentreath: így hívták az utolsó embert, aki még beszélte a századunkra már kihalt cornwalli kelta nyelvet[24]: a helyszín tehát maga is egy kihalt (vagyis már csak írásként létezhető) nyelv emlékezete, vagyis az írás. Erre utal az a név is, amelyet a gyermek Dunraven (akinek egyébként az előadott történet „talán legkorábbi emléke"— 127) adott a labirintus lakójának: „Bábel Királya" (127); hozzá hasonló, rá emlékeztető lényeket Dunraven addig csak a „Szentírás metszetein" látott. A kettős lakó (Abenhakán vagy Zaid) neveinek kezdőbetűi mindenesetre körbefogják az ábécét, az írás terét. Az elbeszélés legelső mondata ugyancsak arra utal, hogy a szövegszerűség működése nem áll meg a labirintus falánál; Dunraven, a költő, kezével nagyívű mozdulatot tesz, amellyel „nem zárta ki a felhőkbe borult csillagokat, s amellyel befogta a sötét pusztaságot, a tengert" és a labirintust is, miközben így szól: „Ez itt őseim földje". (125) — ám arra nem tér ki, hogy ősökön családi felmenőit vagy költő-elődeit érti-e. A labirintus fala valójában nem is határ: egyszerre körbefutó és egyenes (126), az általa határolt tér tehát egyszerre véges és végtelen.

Az olvasás színtere (az útvesztő) emlékezetként idézi fel a bűntett színterét, amely maga is sírbolt, jel-emlék. Miként a labirintusbeli gyilkosság színtere megismétli az ősjelenet gyilkosságának (az eredeti emlék tehát maga is a teremtés ellentéte, megszüntetés, kitörlődés) színhelyét a történetmondás és a megfejtés színhelye a gyilkosság színhelye is egyben. A gyilkosság és a megfejtés körülményei pedig túlságosan hasonlóak ahhoz (akárcsak Az ellopott levélben), hogy ne egymás megismétléseként jelenjenek meg: mindkét esetben két férfi éjszakázik egy épületben; egyikük alszik, a másik nyugtalanul forgolódik; az egyik esetben az éjszaka végeredménye egy gyilkosság (vagy annak terve), a másikban a gyilkosság meg­fejtése. Mindkét esetben fontos szerepet játszik egy álom (s mindkét esetben annak az álma, aki nem tud aludni); a labirintus későbbi lakója a sírboltban töltött éjszakán álmában „azt hitte, kígyók hálója zárja körül" (129), pedig csak egy pókháló ért a testéhez, Dunravent pedig két verssor (a rejtély „megoldását" tartal­mazó, az eredeti szövegben is angol verssor) zaklatja álmában. Unwin megoldása szerint az eredeti álmot nem a gyáva, nyugtalan Zaid, hanem áldozata, Abenhakán látta, s a gyilkosság terve úgy született meg, hogy Zaid Abenhakán „álma fölé hajolt" (135); Unwin azonban mindezt egy olyan történeten belül mondja el, amelynek sugallata talán nem más, mint a Dunravent gyötrő álom. Az Abenhakánhoz hasonlóan nyugodtan alvó Unwin tehát, hogy Dunraven megfejtését [End p. 47] érvényteleníthesse, Zaid tettét ismétli megj Az ősjelenet pozíciói megismétlődnek, csakhogy már az ősjelenetben is csak a pozíciók (van egy tényleges vagy eljö-vendő „gyilkos" jellel ellátható pozíció és egy "tényleges vagy eljövendő „áldozat" jellel ellátható másik pozíció) adottak.

Az első megfejtés szerint (vagyis „Abenhakán" története, illetve Allaby tiszteletes és Dunraven megoldása szerint) Abenhakán azon az éjjelen megölte Zaidot, és labirintust épített, hogy elrejtőzhessen. Vagyis bizonyos értelemben a gyáva Zaiddá vált, ő maga lett Zaid kísértete. A gyilkos ebben az esetben egy kísértet.

A második megfejtés (Unwin története) szerint Zaid nem ölte meg a sírboltban Abenhakánt, de Abenhakánná kellett változnia, hogy megölhesse — amit el kellett pusztítania, az nem annyira Abenhakán volt, hanem a kettőjük közötti különbség jele: Abenhakán arca. A bűn, amelyet már elkövetett — akkor is, ha a gyilkosság még nem történt meg — nem maga a gyilkosság, hanem az arc betörése, szétbon­tása, megsemmisítése („deshacer la cara", 129): a különbséget jelölő jel eltüntetése. amelyet a haldokló maga is kitörlésnek („borrar") nevez. A haldokló szavait azonban a gyilkos természetesen csak azoknak a kísértet általi megismétlésekor, álmában érti meg: „Ahogyan te most kitörölsz engem, úgy töröllek majd ki én is téged, akárhol is légy" (129). A tettes elrejtőzik, úgy, hogy közszemlére állítja el-rejtőzöttségét a látványos labirintus felépítésével. Úgy rejtőzik el, hogy rnegtalálják — mint Tacan ellopott levelében: „ami el van rejtve, az nem más, mint ami nincs a helyén" (Lacan, SPL, 40), s 6 a bátor Abenhakánként nincs is a helyén, tehát amennyiben Abenhakánná változott, valóban elrejtőzött, olyan rejtekhelyre, ahol, mint a miniszter által „elrejtett", vagyis közszemlére tett levelet, csakis egyetlen ember, saját maga mint Abenhakán eredetije találhat rá. (A Borges-novella címének így mindenképpen „igaza van:" a labirintus, amely Derrida ellopott levele is, a „megkettőződések eredet nélküli labirintusa", Abenhakáné, vagy mert az ő búvóhelye, vagy mert az Abenhakánná változott Zaid rejtőzött el benne.) A végső terv sikerének kulcsa a Másik arcának (a mostanra önmagára öltött arcnak) kitörlése. Az oroszlán, a rabszolga és a király hármas jelsort alkotnak: az alkotóelemek azonosságukat, jelentésüket nem önmagukból, hanem a hármasságban elfoglalt pozíciójukból nyerik. A bűntény olvasóinak szánt három „kitörölt" arcú holttest, jelöltjétől megfosztott jel az oroszlánt, a rabszolgát és a királyt „jelenti".

Unwin azzal magyarázza saját megfejtését, hogy „Zaid Abenhakánnak tettette magát, megölte Abenhakánt és végül ő volt Abenbakán." (137) A sorrendet kivéve ez az önmagyarázat helyesnek tűnik: Zaid már a tőle ellopott álom után Abenhakán volt, és csak azután ölte meg Abenhakánt. Azzal, hogy Abanhakán arcát kitörölte, Zaid a saját arcát törölte ki.

Unwin megfejtése (Dunraven „őrültségeivel" szemben — 133) józan, racionális, amennyiben megfejti a Dunraven történetében megbújó irracionalitást, rejtélyt: a kísérteiét. Az épp általa feltételezett ősjelenet megismétlődése a megoldás titokzatos aktusában (Dunraven látja az álmot, mégis Unwin ébred a megoldással) azonban az ő „megfejtését is a történet ismétlésévé, a rejtélyt, az olvashatatlan maradékot " csak áthelyezni, de nem kiküszöbölni képes olvasássá változtatja. Az esztéta Dunraven Chestertont idéző aggodalma ekképpen alaptalan: „A rejtély megoldása mindig alsóbbrendű a rejtélynél magánál. A rejtélyben van valami ter-[End p. 48]mészetfölötti, sőt, valami isteni; a megoldás jobbára csak afféle bűvésztrükk." (134) Unwin megfejtése — mint Dupiné — a rejtélytől elvett irracionalitást, meghatározhatatlanságot az értelmezés folyamatába oltja be — avagy eleve tudja, hogy az értelmezés mindig megismétli, befogadja az olvashatatlanságot. Talán nem véletlen, hogy amikor a rejtélyek egyszerűsége mellett érvel, példakánt éppen egy valószínűleg nem egyszerűsége okán agyonolvasott bűnügyi történetet hoz fel: Az ellopott levelei. Az Unwin magoldását sugalló „bölcs megfontolás", bármennyire „intő és jobbító" hatású is, mégis „adatott neki" („fue deparada" — 133), feltárulkozott előtte. A rejtélyt a költő (akinek számára egyébként saját eposzának témája még nem „világosodott meg" — 126), teljességként, titkát megőrizni kívánó tárgyként kínálja fel a matematikusnak. Történetének befejezése után Dunraven kérdése nem az, hogy vajon mi is törtónt valójában, hanem ez: „Hát nem meg­magyarázhatatlan ez a történet?" (132) A matematikus a történetet (illetve annak Dunraven szerinti megfejtését) hazugságnak, az igazságot nélkülözőnek minősíti. amely ekként a saját vakságát megvilágító megfejtés nélkül nem teljes. Megfejti (megfosztja titkától) a történetet ehhez azonban — mint már láttuk — a Másikká kell válnia: Zaiddá, aki ugyancsak a Másik álmát olvasta, és Dunravenné, a költővé, akinek álmából az ő racionális megfejtése ered. Magyarázatának forrása így álomfejtés, akárcsak a gyilkosság és az azt megismétlő magoldás magyarázatának módszere. A kulcs nem a matematikai logika működtetése, hanem a megfelelés (correspondancia). „A megfelelés a lényeg a szörnyű ház és a szörnyű lakó között" (134). A megoldás forrása a Minótaurosz „fölidézett képe" („evocada imagen" — 134); ilyen rettenetes épület létét csakis egy hasonlóan rettenetes lény igazolhatja — a kulcs, a racionális megfejtés kulcsa így egy sosemvolt lény képe, amely ráadásul kétszeresen is megkettőződik] egyrészt mert ember és bika ke­veréke, másrészt a pénzérméken való ábrázolásokban (bikatest és emberfej vagy fordítva). A szörny minden szöveg (amilyen például Dunraven története, maga a labirintus, vagy, a jelek szerint, Unwin ellentörténete is) megmutatandó, közszemlére teendő, mégis nézhetetlen, értelmezhetetlen eredete: önmaga is kép, valami másnak az eltolódott trópusa. Ahogy J. Hillis Miller írja: „Minden szó elágazó, nyel­ven belüli kapcsolatok labirintusában lakozik, amely nem valamely referenciális forráshoz tér vissza, hanem valami olyasmihez, ami már eleve figuratív átvitel." (Ariadne's Thread, 19)

A labirintus-szöveg megoldásának forrása egy másik szöveg, a krétai labirintus, és egy harmadik: az Abenhakán álmát „ihlető" pókháló, ez a „konkrétabb szimbólum" (134), amelyet egyébként Dunraven bolond története sugallt Unwinnek — a pókháló Dunraven Ariadné-fonala. A labirintus és a pókháló ugyanaz; a labirin­tus lakója mindig szörnyeteg, pók, s az olvasó, aki a saját fonalát követi, nem tehet mást, mint hogy újabb labirintust helyez az előzőre: maga is pókhálót sző, csapdát állít, amely ugyanakkor rejtekhelyül is szolgál — mint D. miniszter, aki pók gyanánt — véli Lacan — „passzivitásával szimulál uralkodást" (Lacan, SPL, 45).

Unwin racionálisként beharangozott értelmezése ekként nemcsak azért irracionális, mert a gyilkosság eredetét felidéző forrása revelado, vagyis divinatorikus olvasás ez is, hanem azért is, mert a megoldásként megismételt történet kulcsmozzanata (a másik álma fölé hajolás, az álomlopás) Unwin szövegének, labirintusá-[End p. 49]nak emlékezetévé válik, s ezáltal önmagát kérdőjelezi meg. „A második tételezi az elsőt, írja Miller, utólag, mint eredetet, modellt—archetípust. A második, az ismétlés az első eredetiségének eredete." (Ariadne's Thread, 15) Ilyen emlékezet-őskép a sírbolt, az ősjelenet, a Minótaurosz, és Unwin megfejtése számára maga a történet.

A két versengő megoldás egyike sem kerülhet a szövegen kívülre. Emlékként, irracionális maradékként magukba fogadják az őket is magában foglaló labirintust, a szöveget, amelynek talán nincs is széle. Borges szövegének egyik széle a mottó, amely egy hasonlat egyik fele: „a pókhoz hasonlatosak, mely házat épített magá­nak." (Korán, xxix. 40) Hiányos hasonlat, amelyből itt csak a képi sík marad, hogy hasonlítóként magához vonzza az elbeszélést, vagy annak szereplőit. A fogalmi sík ürességként, a szöveg által kitöltendő hiányként jelenik meg. Ugyanakkor a hasonlat megmaradt része sem egy: a pók maga fogalmi síkká válik, amennyiben a házépítés emberi tevékenység — vagyis a hasonlat megjelenített része megszemélyesítéses metafora. Amennyiben tehát a szereplők hasonlatosak a pókhoz, csak azért hasonlatosak hozzá, mert az antropomorf jellegű (pókszerűségének sajátlagossága, amiért a hasonlat hiányzó része hozzárendelhető, épp ember­szerűségének következménye. A mottó tehát nemcsak tematikusán kapcsolódik a szöveghez — nemcsak annyiban, amennyiben minden szereplő pókvonásokat mutat, hiszen az olvasás és az írás pókháló fonásához hasonlatos; el is játssza, meg is ismétli azt, mint a megnevezés, a metaforikus azonosítás paródiáját. A szövegben egymást ismétlő-allegorizáló pozíciók „pókként" metaforizálódva mind egy retorikai szintre, egy önmagába forduló hasonlat hiányzó hasonlítottjának szintjére kerülnek. Ha a hasonlatot (amely, mondanunk sem kell, nem a Borges által megjelölt helyen, hanem egy verssel „arrébb" található) kiegészítjük, az így hangzik: „Akik Allahon kívül más gyámolítókat választanak maguknak, azok a pókhoz hasonlatosak, mely házat épített magának. Ám minden ház között bizony a pók háza a leggyengébb! Bárcsak tudnák." (Korán, xxix, 41) A szent szöveg (amely a szent sírhoz hasonlóan a szöveg újabb emlékképe) pár sorral lejjebb magát olvassa, visszatérve a pók parabolájához: „Ezek azok a példabeszédek, amelyeket mondunk az embereknek. Ám csupán azok értik meg ezeket, akiknek tudásuk van." A kiegészített mottó a szövegből példázatot, parabolát csinál, ezáltal ígérve (mint Barbara Johnson értelmezése) a versengő megoldások, olvasások fölé helyezhető pozíció kialakításának lehetőségét. A pozíció kialakításának nehézségeire azonban maga a Korán figyelmeztet: a parabola valójában felesleges szöveg, hiszen aki nincs a tudás birtokában, nem értheti, aki pedig birtokolja a tudást, annak nincs rá szüksége. Valami másnak, nyilvánosan elmondhatatlannak a nyilvános — ám olvashatatlan — közzététele: közszemlére tétel, amely elrejtés is egyben. Ez pedig az allegória eredeti jelentése.

A mottó rögtön a szöveg másik határához, a Két király és két útvesztő című parabolához vezet bennünket, amely a kötetben közvetlenül A bokharai Abenhakán után található, a következő lábjegyzettel ellátva: „Ezt a történetet mondta el Allaby tiszteletes a szószékről. Lásd a 128. oldalt." (139) A tiszteletes akkor mond­ta el ezt a történetet, amikor kiprédikálta a szentségtörő labirintust Pentreath népe előtt. A külső magyarázatot ígérő parabola így visszavezet — már a lábjegyzettel is [End p. 50]a szöveg belsejébe, hisz Abenhakán történetének első olvasója, Allaby tiszteletes szájából hangzott el. Allaby olvasási stratégiája — noha maga is emlékeztet Dupinre, lévén hozzá hasonlóan „különös olvasmányok tudója" (128) — lefegyverzően egyszerű: összeveti Abenhakán történetének verifikálható részleteit a ko­rabeli újságok híradásaival, vagyis az elbeszélést referenciális megbízhatósága alapján ítéli meg. Az eseményeket „igaznak" találja, olvasásában azonban 6 is a képes beszédhez folyamodik: a történetet csak allegorikusán, parabola formájában tudja értelmezni. Allaby az a szereplő a szövegben — olvasási metódusa mutatja —, aki a referenciális és a figuratív beszéd közölt különbséget tételez fel — ugyanakkor ő maga, mint ez a különbség, nincs is. hisz amellett, hogy ő is intertextuális kölcsönzés (Samuel Butler Minden testnek útja című regényének Allaby tiszteletese), ő a szöveg alibié (nevét ugyanúgy kell ejteni, mint az „alibi" szót), az a rész, amely máshol van, amely nincs itt. Egyszerre van a. szövegen belül és kívül, akárcsak példabeszéde, amely tartalmazza azt a szöveget, amelynek része. Példabeszéde szerint a labirintus, amely a bemerészkedők elveszejtéséért létezik, „meg-botránkoztató alkotás, mert a zűrzavar és a csoda az isten saját cselekedetei, nem pedig az emberéi." (139) Az egyedül jogosult labirintus a sivatag, a világegyetem; ilyenformán minden történet, minden szöveg, minden emberalkotta labirintus szentségtörő vállalkozás, bűntett. A szövegen belülről és kívülről felsejlik itt egy új olvasat, amely szerint az elbeszélés minden szereplője elköveti a főbűnt, az arc kitörlését, a különbségek csalóka eltüntetését.

 Csakhogy a szöveg a parabolát is magába szövi; a labirintus határai mindenhol vannak; a sivatagnak a szövegben arca van (128), éppúgy, mint a legmegbízhatatlanabb, ezért legsokoldalúbb jelölőnek, a pénznek. A sivatag az eredeti labirintust (a sírboltot) körülvevő szöveg, emlék, amelynek eredetiségét a rá emlékező többi labirintus konstruálja. A történet tehát, akárcsak az ellopott levél, újabb és újabb értelmezésekre vár — Dunraven történetét már „sokszor elmondta, ugyanazzal az egykedvűséggel és ugyanolyan hatástalanul." (131) A szöveg hagyja (ugyanazzal az egykedvűséggel és ugyanolyan hatástalanul), hogy újabb és újabb szövegekké olvassák; tudja, hogy már eleve benne van minden lehetséges olvasás és azok cáfolata is. „Az elbeszélés, a történetmondás aktusa maga egy olvasás-effektus potenciálisan vég-telén visszaverődése — írja Shoshana Felman — ; olyan de Man-i, vagy B. Johnson-i effektus ez, amely, miután létrejött, arra törekszik, hogy reprodukálja magát, mint egy még létrejövendő effektust — vagyis olyan effektus, amelynek hatása az önmaga létre-jöttét előidéző effektus. Az elbeszélésről mint olyanról ekként kiderül, hogy maga is az olvasás aktusának nyoma — tulajdonképpen nem más, mint a működésben lévő olvasás." (TSI, 126) A szöveg lehet, mint Lacan ellopott levele, a jelölő allegóriája (a hármas jelsor). lehet, mint Derrida ellopott levele, az irodalom parabolája (az értelmezést is magában foglaló labirintus), lehet, mint Johnson ellopott levele, az értelmezés traumáját megismétlő értelmezés parabolája (az olvasás, amely emlékkép gyanánt megismétli a gyilkosságot és az álomlopást). lehet minden szöveg olvashatatlanságának allegóriája; az allegória megértéséhez szükséges szent tudás nélkül azonban, amely feltehetően sírba szállt az ősjelenet sírhelyén nyugvó szent emberrel, legfeljebb odáig merészkedhetünk, hogy Borges elbeszélését még egyszer újraolvassuk. [End p. 50]

JEGYZETEK

---

[1] J. Hillis Miller, „The Critic as Host", Theory Now and Then (New Haven: Yale University Press, 1990, 143-170), 143. (A továbbiakban Miller, „CAH")

[2] Paul de Man, Allegories of Reading (New Haven: Yale University Press, 1979) 245. (A továbbiak-ban de Man, AR)

[3] Shoshana Felman,"Turning the Screw of Interpretation", Felman (szerk.), Psychoanalysis: The Question of Reading— Otherwise, (Yale French Studies 55-56. 1977, 94-207) 157. (A továbbiakban Felman, TSI)

[4] Michel Charles, Rbetorique de la lecture (Paris: Seuil, 1977) 21-3.

[5] Roland Barthes, The Pleasure of the Text (New York: Hill and Wang, 1975) 64. (a továbbiakban Barthes, TPOT)

[6] Jonathan Culler, On Deconstrtiction (Ithaca: Cornell University Press, 1982) 82. (A továbbiakban Culler, OD)

[7] Lásd Paul de Man, Blindness and Insight, 2., átdolgozott kiadás, London: Methuen, 1983. (a továbbiakban de Man, BI)

[8] Ugyanerről lásd Paul de Man tanulmányát Derrida Rousseau-olvasatáról (The Rhetoric of Blindness, Bl 136-7)

[9] J. Hillis Miller, "Stevens' Rock and Criticism as Cure, II" (Theory Now and Theft, 117-131), 119. (a továbbiakban .SR")

[10] J. Hillis Miller, Fiction and Repetition (Oxford: Blackwell, 1982) 67.

[11] J. Hillis Miller, Ariadne's Thread (New Haven: Yale University Press, 1992) 19.

[12] Jorge Luis Borges, A zahir, A titkos csoda (Bp.: Európa, 1986) 296. (Ford. Benyhe István)

[13] Shoshana Felman, On Reading Poetry, John P. Muller és William J. Richardson, szerk., The Purloined Poe: Lacan, Derrida and Psychoanalytic Reading (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1988), 149.

[14] Walter Benjamin, A német szomorújáték eredete, ford. Rajnai László, Angelus Novus (Budapest: Magyar Helikon, 1980, 191-482), 389. (A továbbiakban Benjamin, AN)

[15] J. Hillis Miller, "Reading Part of a Paragraph in Allegories of Reading" (Theory Now and Then, 340-357), 344.

[16] Vincent B. Leitch, Deconstructive Criticism (London: Hutchinson, 1983) 6., 22.

[17] lásd például Julia Kristeva megfogalmazásait a chora működéséről a szövegben: Revolution in Poetic Language (New York: Columbia University Press, 1984) 79-81.

[18] Gilles Deleuze es Felix Guattari, Anti-Oedipus (New York: Viking Press, 1977) 106.

[19] Jacques Lacan, „Seminaron The Purloined Letter'", Muller és Richardson, 28-54. (A továbbiakban Lacan. SPL)

[20] Jacques Derrida. , The Purveyor of Truth" (Muller és Richardson, 173-212), 179. (A továbbiakban Derrida, TPT)

[21] Barbara Johnson, , Tlje Frame of Reference" (Muller és Richardson, 213-251), 214. (A továbbiakban Johnson, FR)

[22] Jorge Luis Borges, „Abenjacan el Bojarf, muerto en su laberinto", El Aleph (Madrid: Alianza, 1984, 125-137), 127. Magyarul: A bokharai Abenhakán, aki a maga labirintusában halt meg", ford. Hargitai György, A titkos csoda, 306-318. A hivatkozások a spanyol szövegre vonatkoznak, a szövegrészjetek többnyire a saját fordításaim — B.T.

[23] Idézi Eugenio Donato, „Topographies of Memory", Carlos Cortinez (szerk.), Simply a Man of letters (Orono: University of Maine at Orono Press, 1982, 99-114) 103.

[24] David Balderston (szerk.), The Literary Universe of Jorge Luis Borges (New York: Greenwood Press, 1986), 292.