Magányképzetek...

A magányról ma a legtöbb embernek a társ utáni vágy, a levertség, a félelem és az elhagyatottság jut az eszébe. Holott képesek vagyunk különbséget tenni aközött, amikor valaki „egyedül érzi magát” és amikor „egyedül van”. Meglehet, hogy a nyelvünkből eltűnt a magány pozitív oldala, de vágyképeinkből korántsem. Egy lakatlan sziget, egy eldugott hegyi kunyhó, a senki szigete, a sivatag – sokan vágyódnak ezekre a helyekre, mert bennük a hétköznapok ellenvilágát látják.

A költészetben a halál és az elmagányosodás, az elmúlás érzéspalettáját gyakran az ősz –toposszal fejezik ki az alkotók. Valahol erről beszél a lírai én Füst Milán Őszi sötétség c. versében is.

Különös szomorúságot kölcsönöz a verstest hangulatának b hang alliterálása. A „holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek” sorban benne érzem ennek a létállapotnak minden ízét….hát ezért szeretem ezt a verset.

Füst Milán

Őszi sötétség

I
Nyilas-hava

Ősz van, korán sötétül és künn esik.
Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek.
Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg,
S csak ködös hajnalidőbe’ derül, mikor rohanó,
Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan
Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivü szellem,
Idegen szellem közeleg s tengerzöld
Szőlőfürtöt tart bús arca elé.

Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik.
Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek.
Ó mily boldogság is esős időkbe’ aludni!
Zúghat a szél most távol temetőknek
Nedves sirjai közt és távoli erdők
Bővizü, hüs csurgója bugyogva patakzik.
S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi
Bánat kútja bugyoghat halkan s szüntelenül,

S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt
Sok zöldszemü vadmacska s néhány veres ordas…
S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény,
Karcsú égi leány zöld fátylat vont szép, lángoló arca elé:
Lenge e hölgy és átlátszó, mint üvegkehely sárga bora
S mint szőlőfürt, oly áttetsző, szép, édes mellegyümölcse!…

…Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre,
S reggel elhagyom ezt a gonosz, kegyetlen várost, ahol annyit szenvedék:
Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán… De jaj halaványan,
Sírván jön elém lelkemnek alázata újból…
S mint gyenge koró, amelyre leszállt az éjszaka baglya,
Gyenge a bánatos lélek és újból, újból lehanyatlik...

6 Comments

delete reply csabailajos wrote on Nov 8, '08, edited on Nov 8, '08 Kedves Violetta! Köszönöm állandó figyelmedet nálam, és gazdag ajándékaidat lapjaidon. Nagyon szép képgazdag Füst Milán verset hoztál, és nyitottál ki számunkra. A magányról csak annyit, lehet az ember zajos társaságban is nagyon egyedül és üres, és elzárkózva vagy elhagyva is lehet egy gyönyörű világ aktív,boldog részese. Köszönöm. Szeretettel: csabailajos

edit delete reply traviata2 wrote on Nov 8, '08 Füst Milán nagy kedvencem. Többször jelölték Nobel-díjra is. Kár, hogy a világ igazán nem ismerhette meg nagyszerű drámáit, regényeit.

delete reply saszabo wrote on Nov 8, '08 Én is nagyon szeretem Füst Milán verseit, köszi!

edit delete reply traviata2 wrote on Nov 8, '08 A Magyarokhoz az egyik kedvencem. Szinte mindegyik versét átjárja valmi különleges mélabú. A feleségem történetét előveszem , ha szomorú vagyok. A regény humora és iróniája kivételes.

delete reply arandria wrote on Nov 9, '08 Köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmemet. Idemásolom, hátha más is elolvassa: Füst Milán A magyarokhoz Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod: Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is. Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott E nemes-szép alakzat... Rossz idők futottak el feletted, Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak, Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték világodat, Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid, – majd a vad burjánzás Mindent ellepett utána, – oly termés volt ez e térségeken emberek! Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie... De légy türelmes, – szólok hozzád, – vedd a Libanon Ős cédrusát, e háromezeréves szűzet, – rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre Tekintsd őt, – türelmes pártájával hajladoz a szélben nem jajong, De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik, nagy évezredben Kibonthatja a gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt. Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel, Borúlatodra majdan rátekint. Halld szavam' Én prófétáktól származom.

edit delete reply traviata2 wrote on Nov 9, '08 Köszönöm. Nagyon szeretem. - "Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is."