Mindvégig drávaszögi író maradok” „Aki nem akar önmaga lenni, az ne is írjon semmit. Se zenét, se szakácskönyvet” Interjú Kontra Ferenc Újvidéken élő íróval

Az írói alkatok sokfélesége voltaképpen két fő forrásból eredeztethető: az egyik nagy csoportba azok tartoznak, akik képzeletüket szárnyaltatva alkotják műveiket, a másikba pedig azok, akik folyton a maguk és a világ megismerésére törekedve emlékeikből és tapasztalataikból merítik a létrehozandó műalkotás anyagát, az irányultság és a szándék mindkét irányzat esetében eleve meghatározza az alkotás esztétikai létmódját is. Kontra Ferenc a második csoportba, az önfaggatók körébe tartozik, ez mostanára végérvényesen eldőlt. Írt eddig verset, drámát, meseregényt, gyermekelbeszélést, novellát legtöbbet, regényt, naplóregényt, amelyekben az alkotó én mindvégig jelen van, legközvetlenebbül a történések megélőjeként, máskor pedig olyan közvetítő médiumként, aki hallotta az elbeszélt történetet, akinek elmesélték mások a maguk életét, vagy újsághírt olvasva rekonstruált novellába eseményt, ritka esetben fordult elő, hogy valamit úgy meséljen el, mintha megtörtént volna, de előfordult, és az ilyen jellegű novellái se arról tanúskodtak, hogy fikciójának a fantáziáig való kiterjesztése tévút lett volna. Az elmúlt két évben megjelent trilógiája (Gimnazisták, 2002; A kastély kutyái, 2002; Farkasok órája, 2003) azonban végérvényesen önköreibe vezette az írót, aki a tizenegyedik könyve megjelenését követően közölte az olvasóval, hogy túl van a gyermekkor leírásán, és megtapasztalta, hogy a megkezdett, ön- és múltfaggató naplóírást végtére is nem lehet abbahagyni, sőt, még csak ezek után jön el ennek az öntematizálásnak az ideje igazán, az írás magánya befelé forduló kontemplációra késztet, és tétje a szerző teljes léte: aki művészetre, írásra tette fel életét, annak – ha művészetének önmaga a tárgya – a létformája a művészet. „Aki nem akar önmaga lenni, az ne is írjon semmit. Se zenét, se szakácskönyvet” – írta Kontra Ferenc A kastély kutyáiban, abban a könyvben, amely a trilógia elméleti hátterének, egy regény regényének (a Gimnazistákénak) tekinthető, és a Farkasok órája olvasásakor sem árt visszalapozni benne. A tét mindvégig az írói létforma: versekkel indultál, de mindkét versesköteted megjelenésekor már novellapályázatot, sőt regénypályázatot is nyertél. Párhuzamosan készültél a lírikusi és az elbeszélői pályára? A Jelenések című verseskötetem 1983 utolsó napjaiban jelent meg, igaz, 1984-es dátummal, de csak azért, mert a vadonatúj könyv három nap múlva már egyévessé vált volna, ha olyan dátumot visel. Ez volt a szarajevói olimpia éve, ott voltam katona, és persze nagyon vártam, hogy milyen lesz ennek a könyvnek a kritikai fogadtatása, mégsem mindegy az embernek az első könyve, különösen fontos, hogy miként hangzik majd az első kritika, amit a könyvről megírnak. A legelsőt Fekete J. József írta, az eszéki Magyar Képes Újságban jelent meg, és én Szarajevóban olvastam el ezt a bírálatot, a szerzőjét egyébként nem ismertem, de elhatároztam, ha leszerelek, az első utam hozzá vezet majd Zomborba, és remélem még ő is emlékszik arra a kellemes júniusi sörözésre a Városi Kávéház udvarán. A Jelenések így kezdődik, és úgy ér véget napjainkban, hogy a Farkasok órájának egyik fejezete arról szól, hogy az említett kritikát hol olvasom, bár szövegszerűen ez így nem szerepel a regényben, de elég könnyű kitalálni, tehát van egy érzékelhető íve annak, ami az indulást a mával köti össze. Életrajzi adataid, műveid és díjaid időrendbe állított fölsorolása azt látszik bizonyítani, hogy igencsak alaposan készültél és tervezted az írói pályád. Most, túl a tizenharmadik önálló köteteden, mit mutat a mérleg, arányba állítható-e a befektetett munka és az érte jutó elismerés? Csak annak van értéke, amiben munka van. Hogy a munka meglátszik-e rajta, az más kérdés. Voltak olyan szövegeim, amelyeken nagyon sokat dolgoztam, majd félretettem, soha nem is publikáltam. A látszat ellenére sohasem írtam szenvedélyesen, inkább hideg fejjel. Nem szoktam misztifikálni azt, amit csinálok. Nagyjából tudom, hogy mi hol és hogyan térül meg. Miért becsülje le egy író a saját képességeit? Más szakmáknak éppúgy megvannak a törvényszerűségei. Az irodalom csak abban tér el, hogy itt író lehet az is, aki nem az. Kanyarodjunk vissza egy keveset a szülőföldedhez. Drávaszögi íróként deklaráltad magad, a sorsod földrajzilag most más területre utasított, a mostani és a gyermekkori lakhelyed közötti folyó immár legitim országhatár is. Könyveid magyarországi bírálói továbbra is drávaszögi íróként tartanak nyilván, te is annak tartod magad továbbra is? Így bizony, sőt, hogyha külföldön járok, akkor is horvátországi magyar íróként tartanak számon, és úgy gondolom, hogy így természetes. Itt egy nagy zárójelben azt is el kell mondanom, hogy a magyar irodalom egységességét szerintem semmi sem bizonyítja, és még csak nem is igazolja, csak úgy szoktuk emlegetni. Vannak olyan pályatársaim, akik enyhén szólva lebecsülik a nemzetiségi, kisebbségi vagy határon túli irodalmat, és ezt a megkülönböztetést én néha egészen egyszerűen dehonesztálónak tartom, némelyikük nyilatkozatát nem vagyok hajlandó tolerálni ebben a témakörben. Ezt néha igen indulatosan szóvá is teszem, a barátaim szerint túlreagálom a dolgot, amikor azt mondom, hogy nekem is minden magyarországi író határon túli, de hát nem én találtam ki ezt a besorolást. Az sem biztos, hogy mindenki szeretné abban a szellemi tudathasadásban leélni hátralévő napjait, ami a mai magyarországi irodalmi életre jellemző, különösen hogy mi a tudathasadásnak egy másfajta társadalmi formáját nap mint nap egyébként is megéljük, ez a kisebbségi élet tartozéka. Az pedig megint más kérdés, hogy a hivatalos Magyarországnak mindig is elegendő volt egy-két határon túli, reprezentációs célokra, akiknek a nyakába évente elismerést akaszt. A Drávaszögben, az általad Bermuda-háromszögnek is nevezett vidéken töltött gyermekkorod és a már csak részben itthon töltött ifjúkorod nem a boldogság örökös élményét hagyta benned. Ezt szinte mindegyik könyved tükrözi, minden adódó alkalommal elmondod, hogy az a családi legendárium, egy fényképalbum, amit az apai nagyanya föllapozott, és általa eléd tárta nemzedékek sorsát, a szörnyűségek könyve volt számodra. Legutóbb így írtál erről a Farkasok órája című regényedben: „Néztem a kezét, amerre elhaladt, megérintette az elhagyott arcokat; a vékony hártyapapírra nyomtatott pókok lesték a pillanatot, hogy enyészetükkel birtokukba vegyék újra a képeket; lapozáskor zörrent egyet az áttetsző papír a fekete kartonlapok között, és a legmosolygóbb jeleneteknek is a halál vetett véget, annak is a legdühöngőbb, legbrutálisabb fajtája, ahelyett hogy csendben porlasztotta volna a kiszemelt áldozatokat, zsigereik közé nyúlt, és a szerencsétlenek tehetetlenül, iszonyú kínok között pusztultak el, véres nyálat húztak maguk után, fejük koppant egyet a közbeeső lépcsőn, merev tarkóval értek a takaróra, ahol felvették végső testhelyzetüket.” Ez a tömör tragédia tükröződik első regényedben is, a Drávaszögi keresztekben. A nagyszüleim élettörténete a Drávaszögi keresztek, és Fekete J. József volt az, aki elmondta, akár trilógiának is lehet nevezni a Drávaszögi kereszteket, a Gimnazistákat és a Farkasok óráját, mert kikerekedik belőlük egy család története, szereplői, helyszínei azonosak, nincs bennük semmiféle szerkezeti csalafintaság, időrendben követik egymást az események. Ott volt a drávaszögi nagyszülőkben az a Monarchia-hagyomány, hogy útlevél nélkül utazgathattak, és bizony éltek is vele. Ebben a legendáriumban sok kalandos történet van, hogy csak egyet említsek: szépapám módos szőlősgazda volt, híres emberek kóstolták a borát, Kossuth Lajost is fölkereste, aki úgy dedikálta a maga szakállas portréját, hogy „Annak az embernek, aki a legjobb bort hozta nekem”. A nagyszüleim ragaszkodtak a szülőföldjükhöz, Laskón például, ahol felnőttem, ma is erős a hagyománytudat, mindenki tudja a faluban, hogy ki volt Sztárai Mihály, az első hitvitázó drámák írója, vagy hogy ott élt Ács Gedeon, Kossuth papja, aki megörökítette naplójában az amerikai emigráció eseményeit, valamint fivére Ács Zsigmond, aki elsőként fordította le a Hamletet magyar nyelvre. Viszont a térségben lejátszódó sokféle fordulat arra ösztönözte már a nagyszüleimet is, hogy ne fogadják el, hogy egy ország börtönné válhat, ne törődjenek bele, hogy életünk egy részünkre kiszabott büntetősorsból áll. Ha őseink bejárhatták a világot, járjad be te is – mondták. Bennünket így neveltek. Az unokatestvérem Ausztráliában él, a nagybátyám Kanadában, a nagynéném Svájcban, a másik Németországban, tehát eleve kialakult egy ilyen értelmiségi tradíció, hogy tanulj nyelveket, legyen diplomád, nézz szét a világban, és ha elköltözöl innen, lehetőleg minél messzebbre, és soha ne nézz vissza. Már nekik is ilyenek voltak a tapasztalataik, érvekkel alá is támasztottam több írásomban. Mindenkinek csak egy élete van, és nincs másik. Döntenie kell, mit kezdjen vele. Nekem az jelenti a legnagyobb kihívást, ha más nyelveken is olvasnak, igazán ösztönző művészközösséget német alkotók körében találtam, tetszik a pedáns professzionalizmusuk, de hatott rám az ausztrálok lezsersége is, egy strasbourgi vagy londoni megjelenés életem kivételes eseménye volt, író-olvasó találkozón pedig talán Lengyelországban éreztem magam a legjobban. A Gimnazistákban, A Kastély kutyáiban és a Farkasok órájában folyton ahhoz a gondolathoz térsz vissza, hogy eleget hordtad már mások keresztjét, elég volt már mások dicsőségéhez gazsulálni, most már végre önmagammal szeretnék foglalkozni, én szeretnék a regényem tárgya, hőse, elbeszélője lenni. Az a szerencse, hogy én ezt leírtam már néhány évvel ezelőtt, mert különben mindenki azt mondhatná, hogy G. G. Márquezt parafrazeáltam, most jelent meg magyarul a regénye Azért élek, hogy megírjam az életem címmel. Fogalmam sincs, hogy miért ne bírnék éppen én saját regényem hőse lenni? Egy idő után, és el is mondom, melyik az az idő: szerintem az illúzióvesztés a kilencvenes évek eleje volt, amikor elegünk lett abból, hogy már minden munkát elvégeztek az idősebb korosztályok, nekünk már csak folytatni kellett a megtett utat, és akkor történt valami egészen más, száznyolcvan fokot fordult a világ, mindenről kiderült, mennyire hazug volt, apáink nemzedéke megbukott, mindazokkal az eszmékkel együtt, amelyeket képviseltek. A másik dolog, hogy egyszeriben elkezdtek végtelenül unalmassá válni a második világháborús történetek, azok is, amelyeket esetleg magam is nagy érdeklődéssel jegyeztem le, gondolván, milyen érdekes élete volt az elbeszélőnek. Kiderült, hogy a saját életem izgalmasabb talán, sőt, több életveszély is akadt benne, mint amiket végighallgattam. Ráadásul ez a háború jóval tovább tartott. Hazajártam akkor is, amikor a családom akkor is ott élt a front mellett, amikor az udvarból Eszéket lőtték, én akkor is hazajártam, amikor a közeli Bellyén tizennyolc embert kivégeztek, azon az éjszakán is éppen otthon voltam, és minden a szerencsén múlt, például ez is, hogy a mészárlást aznap éjjel nem folytatták a szomszéd faluban. A váltást én úgy éltem meg, hogy akkor a „történelem” szót áthúzom pirossal, és a piros szín valaminek a jelképe lett, nem a véré, nem a szocializmusé, hanem a választás szabadságáé. Ami összefügg a hitelességgel is, ez pedig valahol ott kezdődik, hogy a saját magam történeteit is fölvállalom, saját magamat is vállalom, nekem is lesznek történeteim, amelyeket elmesélek. Nem biztos, hogy az embereket kacagtatni kell, lehet, hogy talán sírásra se kell őket késztetni. Mindenesetre csak arra lehet visszaemlékezni, amiben történik valami, csak a történetek maradnak meg. A történetek azok, amelyek igazából éltetnek bennünket, a történeteink nélkül lelkünk se lenne. Itt kezdődött el az a bizonyos könyvfolyam, nem tudom, hogy regénynek nevezzem-e, de a legutóbbi három kötetből álló prózámat csakis trilógiának tudom nevezni. Nem az a fontos persze, hogy regénytrilógia-e, de amit el akartam mesélni, azt három részre tagoltam. Ebből is látszik, hogy nem szeretem a „tiszta”, akademizáló műfajokat, sohasem fértem el egy ilyen asztalon, valahol biztosan lelógott a széle. Nem szeretnél igazából senkit se megríkatni, a Farkasok órája előkészítését azonban még a könyv szerkesztője is végigsírta, annyira tömör a szöveged érzelmi töltete. Ha végignézek a polcomon, a világirodalomból is azokat veszem legtöbbször a kezembe, azokat a részeket olvasom újra, melyek hatottak rám, érzelmeket és érzéseket közvetítettek. Nincs az a puskaporszáraz regény, ahol az író valahol ne árulná el magát, ne nyílna meg. A Farkasok órája egyfajta véglete is az őszinteségnek, a történetet kizárólag az önéletrajz strukturálta, és nem azon törtem közben a fejem, hogyan zokogtassam meg az olvasót. Nem véletlenül írtam éppen ezt a könyvet legtovább, a tizenharmadikat. Az egyetlen, amit le szoktam venni a polcról, vannak benne kedvenc helyeim. Nem kerülök ezáltal saját bűvkörömbe, nem tetszelgek a tükör előtt, csak tudom, hogy ezeket a részeket egyszer lehetett megírni, és fogalmam sincs, miként jutottam el odáig, pedig a lécet sem rakosgattam lelki szemem előtt. De akkor is álszent lennék, ha most nem mondanám szemtelenül azt: gyertek, barátaim, és haladjátok meg ezeket az oldalakat. Én már biztosan nem tudnám, ezért fejeztem be az önéletrajz írását, mert innen el kell lépni. És nincs más mérce, mint az, hogy én tudjam, a következő könyvemben egy egészen más irányban honnan hova akarok eljutni.