Kuktin Erzsébet blogja

Bogdán József

Törökkanizsai papköltő (1956-)

Kosztolányi emlékek *

2002 augusztusában Budapesten töltöttem egy hónapot a budai Szent Gellért Plébánián, mint ahogy ezt már nyolc éve teszem, és egy vasárnap, pontosan augusztus huszadikán, az ünnepi szentmise után felhívtak a Szent László Kórházból, hogy papot kérnek egy súlyosan beteg, idős nénihez. Magamhoz véve a betegek szentségét, gyorsan elindultam a kórház felé, ahol Nagy Ildikó, a beteg néni unokahúga fogadott és elmondta, hogy a beteg nem más, mint a Kosztolányi család hagyatékának a jogutódja, Mostbacher Ödönné, Szalai Rózsa. Izgatottan mentem be a betegszobába és egy feltűnően nagyszemű, széparcú, összetöpörödött asszonykát láttam a kórházi ágyon. Föléje hajoltam és halkan azt mondtam neki, hogy én plébános vagyok a Vajdaságból, Törökkanizsáról, majd megkérdeztem, szeretne-e meggyónni. Csak egy pillanatra nyitotta ki a szemét és utána, már ahogyan erről később az unokahúga beszámolt, nem nyitotta ki soha többé. Látogatásom után néhány napra átadta lelkét az Úrnak. Erről a megható élményről már itthon, versben számoltam be. Íme, a versből egy részlet:

Már nem nyílt szólásra az ajkad, csak a szentostyát

fogadta be, a sistergő életet, a nagyokat ásítozó halál.

Mit mondjak neked nagy utazásod előtt, te drága és szép

asszony, aki oly meghitt viszonyban voltál a Kosztolányi

családdal, és aki a kis Ádám tévelygő nyomait kerested

a Szent Gellért hegyháton. Hallgatsz, és én csak hallgatok.

A Villányi úton, mint a sárgahéjú nyár, úgy suhant el mellettem

A négyes villamos.

A jogutód, Szalai Rózsa 1918. május 25-én született Mezőkövesden, tanítónő volt évtizedeken át, és egész Európában elismert festő. Több kiállítása volt Budapesten, Spanyolországban, Olaszországban, Angliában és másutt. Kosztolányi Ádám jegyzetfüzetében, ami a birtokomban van, a következő feljegyzést találtam Szalai Rózsával kapcsolatban: ,,Anyám a végrendeletében Mostbacher Ödön kiváló mérnököt – XI kerület, Ménesi út 7 – és feleségét, Szalai Rózsa festőnőt bízta meg pénzügyeim kezelésével.” Eddig az idézet. Kosztolányi Dezsőné, Harmos Ilona 1967-ben hunyt el, és közvetlenül a halála után bízta meg a fővárosi bíróság Szalai Rózsát a hagyaték gondozásával. Kár, hogy ezt a finom lelkű idős hölgyet már csak a halálos ágyán ismertem meg. Mennyi mindent tudott volna mondani nekem a nagy költőről és általában a Kosztolányi családról, hiszen mára már alig akad valaki, aki a közvetlen rokonságához tartozna. Unokahúga, Kosztolányi Teréz, akit a Kosztolányi nagyszülők kisbabának becéztek, 1934. október 8-án született és 2001. december 15-én halt meg Szabadkán. Az idei Kosztolányi Konferencián találkoznom férjével. A névjegykártyáján, amit nekem adott, ez áll: Horváth László optikus, Szabadka, Šantićeva 20. 2002 szeptemberében Szalai Rózsa unokahúga, Nagy Ildikó, aki hivatalosan is a Kosztolányi hagyaték jogutódja, elhívott magához, hogy a Ménesi úti házban megmutassa a Kosztolányi hagyatékot. Egy csodálatos napot és éjszakát tölthettem ebben a házban, ahol szinte minden sistergett Kosztolányi Dezső és családja emlékétől. Elmondhatom, hogy Kosztolányi ágyában aludtam, a még meglévő, gyönyörű barokk stílusban készült bútorait simogathattam. Többezer könyvre tehető könyvtára is leírhatatlan élményt nyújtott nekem. Mondhatom, hogy éjszaka le sem hunytam a szemem, mert Kosztolányi aranyos csillárja sütött a szemembe és úgy éreztem egy-egy pillanatban, hogy maga a költő is ott van, és íróasztala fölé görnyedve éppen új regényén dolgozik…

^* Elhangzott 2003 májusában a Kosztolányi Dezső Napok tanácskozásán.

Bogdán József
A fiú
Kosztolányi Ádám nyomában

2002 augusztusában Budapesten töltöttem egy hónapot a budai Szent Gellért plébánián, mint ahogy ezt már nyolcadik éve teszem, és egy vasárnap pontosabban augusztus 20. az ünnepi szentmise után felhívtak a Szent László korházból, hogy papot kérnek egy súlyosan beteg idős nénihez. Magamhoz véve a betegek szentségét gyorsan elindultam a korház felé, ahol Nagy Ildikó, a beteg néni unokahúga fogadott és elmondta, hogy a beteg nem más mint a Kosztolányi család hagyatékának a jogutója Mostbacher Ödönné, Szalai Rózsa. Izgatottan mentem a betegszobába és ott egy feltűnően nagy szemű széparcú összetöpörödött asszonykát láttam a korházi ágyon. Fölé hajoltam és halkan mondtam, hogy én plébános vagyok a Vajdaságból, Törökkanizsáról, szeretne-e meggyónni? Csak egy pillanatra nyitotta ki szemét és már utána - már ahogyan erről később unokahúga beszámolt -, nem nyitotta ki többé. Látogatásom után néhány napra átadta lelkét az Úrnak. Erről a megható élményről már itthon versben számoltam be, íme a versből egy részlet:

Már nem nyílt szólásra az ajkad, csak a szentostyát

fogadta be-a sistergő életet a nagyokat ásítozó halál.

Mit mondjak neked nagy utazásod előtt te drága és szép

asszony, aki oly meghitt viszonyban voltál a Kosztolányi

családdal, és aki a kis Ádám tévelygő nyomait kerested

a szent Gellért hegyháton. Hallgatsz és én csak hallgatok.

A Villányi úton, mint a sárgahéjú nyár, úgy suhant el mellettem

a négyes villamos.

Egyébként a jogutód, Szalai Rózsa 1918 május 25-én született Mezökövesden, tanítónő volt hosszú évtizedeken át és egész Európában elismert festő. Több kiállítása is volt Budapesten, Spanyolországban, Olaszországban, Angliában és sok más helyen. Kosztolányi Ádám jegyzetfüzetében, ami a birtokomban van, a következő feljegyzést találtam Szalai Rózsával kapcsolatban: "Anyám végrendeletében Mostbacher Ödön kiváló mérnököt (Xl kerület Ménesi út 7) és feleségét Szalai Rózsa festőnőt bízta meg pénzügyeim kezelésével." Eddig az idézet. Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona 1967-ben hunyt el és közvetlenül halála után bízta meg a fővárosi bíróság Szalai Rózsát a hagyaték gondozásával. Kár, hogy ezt a finom lelkű idős hölgyet már csak a halálos ágyán ismertem meg. Mennyi mindent tudott volna mesélni nekem a nagy költőről és általában a Kosztolányi családról, hiszen mára már alig akad valaki aki a közvetlen rokonságához tartozna. Unokahúga Kosztolányi Teréz, aki 1934-ben született, és akit a Kosztolányi nagyszülők kisbabának becéztek, 2001 júniusában halt meg Szabadkán. Az idei Kosztolányi-konferencián sikerült találkoznom Teréz férjével. A névjegykártyáján, amit nekem adott ez áll: Horváth László optikus Szabadka Santiceva 20. 2002 szeptemberében Szalai Rózsa unokahúga, aki hivatalosan is a Kosztolányi hagyaték jogutódja Nagy Ildikó elhívott magához, hogy a Ménesi úti házban megmutassa a Kosztolányi hagyatékot. Egy csodálatos napot és éjszakát tölthettem ebben a házban, ahol szinte minden sistergett Kosztolányi Dezső és családja emlékétől. Elmondhatom azt, hogy Kosztolányi ágyában aludtam, a még meglevő gyönyörű barokk stílusban készült bútorait simogathattam. Több ezer könyvre tehető könyvtára is leírhatatlan élményt nyújtott nekem. Mondhatom, hogy éjszaka le se hunytam a szemem, mert Kosztolányi aranyos csillárja sütött a szemembe és úgy éreztem egy-egy pillanatban, hogy maga a költő is ott van és íróasztala fölé görnyedve éppen új regényén dolgozik.

Egy nagy asztal tele volt porosodó, elsárgult kézirattal. Kosztolányi nagyon sok kéziratát ceruzával írta de azok már szinte olvashatatlanok. Nagy élmény volt számomra látni Karinthy Frigyes rajzait. Az egyik rajzot Kosztolányiról készítette és ez a rajz aranykeretes rámában van. Szinte megremegett a kezem amikor egy darabka papíron József Attila kéziratát láttam, a Zord bűnös vagyok azt hiszem - kezdetű vers teljes szövege és a vers alatt egy Tertullianus idézet. A Logodi utcai házban Kosztolányi és József Attila gyakran találkoztak, erről Kosztolányi Ádám jegyzetfüzete, melyet alkalmam volt elolvasni, hűen tanúskodik. Két könyv közé ékelődve megpillantottam Kosztolányi pipáját. A bús férfi panaszaiból hirtelen elém villant a kép, amikor a harminckét éves Kosztolányi épp ezt a pipát tartja kezében és így dalol: Pipámba sárgálló dohány, a füstje kékes halovány. Amikor Nagy Ildikó látta, hogy könnyekig hatódtam azért mert a pipát kezembe tarthattam, nekem ajándékozta, amit azóta is őrzök mint egy drága ereklyét.

Az általam felfedezett és vizsgált Kosztolányi hagyaték, úgy látszik a Kosztolányi-kutatóknak nem volt érdekes, hiszen több mint két évtized pora fedte ezeket a képeket dokumentumokat, kéziratokat. Ha belegondolok mit is kezdjen egy kutató Kosztolányi Ilona útlevelével, amit én most már egy éve nézegetek és már verset is írtam róla a Híd irodalmi folyóiratnak, akárcsak kezelőlapjáról és jegyzetfüzetéről. Egy dobozban madzaggal átkötött levélköteget találtam, mely Kosztolányi Ilona és fia Ádám egymásközti levelezését tartalmazza. Ez a köteg legalább száz levélből áll és kimondhatatlan izgalommal olvasgatom őket. Egy aggódó anya és egy gyerekkorától kezdve beteges fiú levelezései ezek. Sajnos az Ádám fiú gyakran a pohár fenekére nézett, különösen a dzsint szerette, mert az anya egyik levelét így kezdi: "Kedves Dzsin fiam." Az Ádám gyerek rendkívül tehetséges volt, ahogyan ezt az értesítői is bizonyítják., de nem tudott kifejezésre jutni, hiszen a költőóriás apa árnyéka mindig rávetült. Az apja árnyékában élt egészen 1980-ban bekövetkezett haláláig. Érdekes, hogy az irodalmi lexikonok nem emlékeznek meg róla, bár verseskönyve is megjelent és jelentős vallásfilozófiai dolgozatoknak a szerzője, még külföldi lapok is közlik műveit.

Birtokomban van egy levél, amit Kosztolányiné írt fiának, Ádámnak és talán elég ezt az egyetlen levelet elolvasni, hogy kirajzolódjon számunkra anya és fia kapcsolata és az, hogy Ádám milyen áldatlan helyzetben van lelkileg, testileg is annak ellenére, hogy anyja mindent megtesz fia megsegítésére. A fiú ekkor Ausztriában él, mikor a levél születik és érdekessége a levélnek az is, hogy az anya a levél hátlapjára a következőket írja: Nem küldtem el a levelet. Íme a levélből egy rövid részlet: Édes Ádám, már november van és én nehezen fogok ehhez a levélhez, mert mindkettőnk számára keserű igazságokat fog tartalmazni. De a tényekkel szembe kell nézni, bármennyire is fájdalmasak azok. Ki kell bírni. Hárman találkoztak veled ismerőseim közül s mindhárman egyöntetűen de jóindulattal azt vallották, hogy nem jól vagy és nyilvánvalóan nem vagy alkalmas arra amire vállalkoztál..........Többször megírtam és ismételem, hogy én innen pénzzel nem tudlak segíteni sem, nemhogy teljesen ellátni.......Szálloda élelem nagyon sok pénzbe kerül. Emlékezzél csak még Jugoszláviában is, hogy kellet kucorognunk, hogy kijöjjünk azzal a viszonylag nagy összeggel, amit kaptunk...........Ami pedig az írást illeti, azt amit te tudsz ott nagyon sokan tudják és nem várnak idegenre sem Bécsben, Párizsban még kevésbé. Állás vállalásához nem vagy alkalmas. Remélem annyi betegségtudat benned is van, hogy ezt elismerd és belásd. Ismétlem nem kell kétségbeesned még búsulnod sem kell, vagy megbánni amit tettél, de most itt a tél s a gyönge embernek védettebb barlangba kell húzódnia. Te pedig tekintsd az egészet meghosszabbított nyaralásnak s örülj neki, hogy lehetett, mert nem sokaknak jut ez ma nálunk osztályrészül. Leveled sürgősen várom és sok-sok fájdalmas szeretettel ölellek: Anya.

Kosztolányi életrajzírói röviden leírják, hogy Kosztolányi Dezsőt, fiát és feleségét 1924-ben fogadta XI. Piusz pápa. Mint papot természetesen nagyon érdekelt, hogy ezzel kapcsolatban a Kosztolányi-hagyaték szolgál-e ezzel kapcsolatos adatokkal dokumentumokkal. Szerencsémre találtam egy írást, amelyben a pápa és Kosztolányi Dezső közti beszélgetést rögzíti. Íme egy részlet az írásból. Kosztolányi Dezső a következőket mondja a pápának: "A szenvedő megcsonkított országból jöttem ide, Szentatyám, hogy elvigyem a magyaroknak vigasztaló szavait." A pápa ezt válaszolta: "Megáldjuk Önt, azokkal a vágyakkal és tiszta gondolatokkal együtt, melyeket szívében hordoz, hazája, családja, hivatása iránt, és kívánjuk, hogy azok meghallgattassanak." Képet sajnos nem találtam erről a nagyszerű találkozóról.

Kosztolányi Ádám 1915-ben született és már 1923-tól naplót vezetett. Akárcsak apja, élete végéig kötődött Szabadkához. 1923 szeptember 14-én a következőket írta naplójába: "Ma este a keleti expresszel megérkeztünk Szabadkára. A nagyapa és a nagyanya nagyon örült, mert már öt éve nem látott minket. 1923 szeptember 18. Ma a nagyapával és a nagyanyával, Mariska nénivel és az Árpi bácsival kirándultunk Palicsra. A kirándulás nagyon jó volt."

Kosztolányi Ádám sohase nősült meg, valószínűleg gátolta ebben állandó betegsége és eléggé zilált életvitele. Ki tudja, talán a kedvese volt Margaretta Őriszentpéterről, aki a következő verset jutatta el hozzá 1971 április 18-án:

Galambbúgás, harangzúgás

száll szívembe.

A te neved, drága neved

az imádság benne.

Galambbúgás, harangzúgás

palicsi berkekben,

velem vagy te szüntelenül,

ott élsz a szívemben.

Nemrégen nálam járt Tolnai Ottó és miután megmutattam neki az ajándékba kapott anyagot Kosztolányi hagyatékából - ezek főleg a fiához és feleségéhez kapcsolódó anyagok inkább -, arra biztatott, hogy ebből az anyagból állítsak össze egy könyvet. Megmondom őszintén, örültem ennek a biztatásnak, mert ezek az anyagok nem lerágott csontok és erről még senki nem irt. Magamban úgy fogalmaztam meg hogy kincset érő kacatok ezek, melyekből lehet építkezni. Tolnai Ottó például egyik legjobb versét Szenteleky biciklijéröl írta, arra gondoltam, hogy szerény tehetségemmel, amellyel az Isten megajándékozott, hátha tudnék Kosztolányi pipájáról írni egy elfogadható verset, vagy éppen felesége útleveléről egy lírai jegyzetet. Egy éve lázasan dolgozom már és örömmel tölt el a munka. Sokkal jobban megismertem a nagy költőt és újraolvastam minden versét, prózáját és drámáját. Csak most jutottam hozzá a Dér Zoltán által szerkesztett A Kosztolányi család levelezéséből című könyvhöz, ami nagy segítséget jelent számomra. Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, ha jobban szeretné megismerni a költőt és népes családját.

Kosztolányi Ádám, nagyapja kérésére 1926 július 21-én lemásolta bizonyítványát, melyből megtudjuk, hogy az év végén mindenből jelesre vizsgázott. Íme itt van a kezembe ez az értesítő, amelyre az egész család büszke lehetett. Itt van az a emléklap is, amelyen a következőket olvashatjuk: "A magyar gyorsírók országos szövetségének kerületi gyorsíróversenyén, a 100 szótagos fokon Kosztolányi Ádám dicséretben részesült. Budapest 1933 december 8-án. Aláírás: Dr. Radnai Béla. A nagyapa Kosztolányi Árpás rendkívül büszke volt unokájára, talán azért is, mert az első unokája volt, teli ambíciókkal, törekvésekkel.

Kosztolányi Ádám kézzel írott jegyzetfüzete, kb 100 oldalas és nagyon nehezen olvasható, akárcsak az édesanyjához irt levelei, mégis sikerült áttörnöm magam a betűrengetegen és igen értékes feljegyzéseket olvashattam József Attiláról, Karinthy Gáborról és Karinthy Frigyesről. Karinthy Frigyesre kisgyermek korából így emlékezik vissza: Első emlékem róla négyéves koromból való. Felfújta két arcát és ököllel botolta ki belőle a levegőt. Akkor ez nagyon tetszett nekem. Ezután óhatatlanul a vicces jelző tapadt Frici bácsihoz. Később már mint nagyobb kilencéves gyermeket elvittek hozzá. Megint viccelt. Egyik barátja a díványon aludt-mintha az alvó meghalt volna, gyertyát gyújtott fölötte és a circumdederunt me kezdetű egyházi dalt énekelgette. Eddig az idézet. Kosztolányi Ádám visszaemlékezése a tréfás jelenetre versírásra ihletett. Íme a versből két versszak:

Frici a tréfamester,

Frici bácsi vicces ember,

mit kezdjen a renddel, csenddel ?

Jó barátja a díványon,

szegényt elnyomta az álom.

Itt a gyertya, gyufa sercen,

vígan pislog a kredencen.

" Szegény meghalt, Istent hitte,

circum-circum dederunt me..."

Koporsó lesz hideg ágyad,

tudom, nem ez volt a vágyad.

Bor helyett most szenteltvízzel,

csapkod a pap, én meg rímmel.

Ne mozogj hát maradj csendben,

nem beszél a halott, rendben ?

Beszálltál a halál-ringbe,

circum-circum dederunt me...

Kosztolányi Ádám füzetét lapozgatom. A füzet borítóján ez áll: Gyakorlatok. Kosztolányi Ádám ll. oszt. tanuló 1922/23. A gyermeki tisztaság és őszinteség sugárzik a betűkből és a rajzokból. Míg a füzetet lapozgatom eszembe jut a költőóriás apa, aki talán épp ezekről a színes rajzokról írta meg egyik legszebb versét a Mostan színes tintákról álmodom és talán a rajzolgató irogató kisfiát látva, alkotta meg A költő tintásüvege című versét.

Tisztelve nyúlj e picike üveghez

mert benne álmok vannak álmok,

ez az üveg él s bármily elhagyott most

mint egy fiatal anya áldott.

Kosztolányi Ádám a budai Verbőci iskolába járt és Gáspár Margit volt a tanítónője. A kis Ádám első fogalmazása:

Majomhistória

Én egyszer voltam az állatkertben és láttam a majmot. Aztán bedobták neki az almát és a majom megette. Aztán a diót is bedobták neki és feltörte kézzel. Aztán odament egy asszony és a majom a rácson átdugta a kezét és az asszony haját megtépte.

Prev: Balázs Attila: My country and the kalapács ...
Next: Odorics Ferenc: Mit rejt a ládika? - (Az Aranysárkány elliptikus szerkezete)

reply edit delete

3 Comments